Szolgálat 29. (1976)

Tanulmányok - Lelóczky Gyula: A dolgos ember imája

4. Egység a szeretetben

Ha az érzelmi síkon bizonyos fokú feszültséget, sőt fájdalmat nem is tudunk életünkből kikapcsolni, az élet egységét azért megteremthetjük, meg kell teremtenünk. Az egységet azon pont körül hozhatjuk létre, amely a lelkünket két irányba feszítő törekvésben közös: a szeretet. Jézus egyetlen, minden egyebet magában foglaló parancsa a szeretet. S ez egyúttal a tökéletesség is. Tökéletesség nem automatikus következménye ennek vagy annak az életstílusnak. Csak a szeretet tökéletesség. „Ismerhetem az összes titkokat és mind a tudományokat, ... ha szeretet nincs bennem, mit sem érek. Szétoszthatom mindenemet a nélkülözők közt, odaadhatom a testemet is égő áldozatul, ha szeretet nincs bennem, mit sem használ nekem.“ (1 Kor 13,1-2)

Minden szeretet Istentől jön. Ö szereti bennünk önmagát, amikor imádkozunk, s az Ö szeretetének vagyunk eszközei, mikor szolgálunk másokat. A szeretet révén Isten belső életének, az Atya és Fiú közötti szeretetáramlásnak vagyunk tanúi, részesei a Szentiélekben. S ez a részvétel Isten szerelmében ad életünknek egységet, békét, örömet, boldogságot.

Ha igazán szeretjük Istent, akkor mindenben, a legapróbb részletekig kiterjedően, azt igyekezzük tenni, amit ö akar. A szeretet és Isten akaratának teljesítése annyira egy és ugyanaz, hogy az egyik a másik szinonimájának tekinthető. De éppen ezen a fokon, amikor imánk és tevékenységünk Isten akarata követésének két formája csupán, a kettőt nem lehet többé megkülönböztetni, a különbség elveszíti jelentőségét. „Ne felejtsd el, hogy a lélek életében nincs sem cselekvés, sem pedig nem-cselekvés. E szavak értelmetlenek. Egyedül az Atya akaratának az elfogadása létezik — ez pedig a legmagasabb fokú tevékenység“ (Albert Peyriguére). „,Dieu premier servir — mondta Jeanne d‘Arc. Igen, ha Istent szolgáljuk mindenek előtt, akkor egész világi életünk istenszolgálatnak tekinthető. Alapvető elhatározásunkat, hogy Jegyen meg a Te akaratod', valósítjuk meg mindenben, amit csak tennünk kell. Ebben az értelemben a világi élet minden tevékenységével együtt a szemlélődés gyakorlásává válik“ (Hans Urs von Balthasar). Ezen a szinten a határok elmosódnak, ima és cselekvés kölcsönösen áthatja, átjárja egymást. Az imában Isten befogadása olyan intenzitású, hogy a legtisztább tevékenységgé válik, míg a cselekvő ember maga annyira Krisztussal telítődik, hogy már nem is azzal adja Istent másoknak, amit mond és tesz, hanem inkább azzal, ami. Ez az az állapot, amelyről Teilhard de Chardin beszél, amikor ezt mondja: „Jöjjön el az idő, amikor az emberek képtelenek lesznek magukat egyetlen feladatnak is odaadni anélkül, hogy tisztán látnák: munkájukat a világegyetem Középpontja teszi magáévá és használja fel. Amikor ez bekövetkezik, kicsi fogja elválasztani a kolostor életét a világétól."

Életünk ezen egységének felfedezésére, megélésére kell törekednünk. Ezért figyelmeztetnek bennünket a lelki szerzők arra, hogy ne tekintsük napjainkat egymástól különálló idődarabok összegének, s magunkat olyanoknak, akik e darabok némelyikében imádkozó, másikában cselekvő emberek. Egész napunk

11