Szolgálat 28. (1975)
Halottaink - Vékey Károly piarista (Hálás tanítványa)
Március 3-ra virradó éjszakán kisebb szívroham érte. Nem vette észre, nem vette tudomásul. Megmisézett szokása szerint, de reggelije után kihagyott a szíve. Házfőnöke azonnal kórházba vitte, de a négy orvosszakértő már nem tudott rajta segíteni. „Mindig szerettelek benneteket, sokat imádkoztam értetek, — ne felejtsetek el imáitokban!“ Ezek voltak utolsó szavai. Még megérte álma valóra válását, a viceprovinciának teljes jogú provincia rangjára való emelését, 1975.január 16-án. A devoni diákság és a rendház március 6-án vette körül koporsóját temetési gyászmiséjén. Még aznap első alapítási helyére, Derbybe vitték földi maradványait. Püspöki koncelebrált misével az ottani rendi sírhelyen temették el. Mesterének, Sík Sándornak szavai kívánkoznak feliratul élete sírkövére: „.. .szépen éltem, Igaztól, jótól, széptől sose féltem“ (örökösök). Munkatársa VÉKEY KÁROLY PIARISTA (1892— 1975) A klasszikus-humanisztikus gimnázium neveltje volt, s az évszázados hagyományokban gyökerező, keresztény ötvözetű klasszikus humanizmus elkötelezettje lett és maradt élete végéig. Annak a piarista nemzedéknek derékhadához tartozott, amely szolid tanári munkájával vívott ki magának általános megbecsülést a két világháború közti Magyarországon. Az Ige szolgálatának tudatában tanított igeragozást és con- secutio temporumot, írt tankönyvet és szerkesztett szótárt. 1892.május 5-én született Cegléden Vézner Károly sekrestyés gyermekeként. (Családnevét 1939-ben magyarosította Vékeyre.) Tizenötéves korában lépett a piarista rendbe. A budapesti Kalazantinumban végzett. 1915-ben szentelték pappá, ugyanebben az évben szerezte meg latin-görög szakos tanári oklevelét. Tanári működését Szegeden kezdte. Egy osztályt teljesen végigvezetett, egy másiktól negyedikes koruk után búcsúzott el 1926-ban, hogy Budapestre helyezve folytassa munkáját. Szegedi évei alatt elsősorban szaktárgyait tanította, de hittant, természetrajzot, görögpótló irodalmat is. (Tegyük mindjárt hozzá: később Pesten magyart, történelmet, művészettörténetet, sőt szükséghelyzetben egy félévig még matematikát is.) A helyi sajtóban megjelent cikkei, az iskolai értesítőkben közölt tanulmányai, egyházi és világi ünnepségeken mondott beszédei egyrészt sokirányú érdeklődéséről, másrészt a város szellemi közéletébe való bekapcsolódásáról tanúskodnak. A szegedi Dugonics Társaság igazgatósági tagjává választja. Fő gondja azonban az iskola: „játékfelügyelőként" hetenként többször viszi át tanítványait Újszegedre testnevelő játékokra, uszodába. Rászoktatta neveltjeit, hogy egy eldobott papír is bántsa a szemüket (az ő osztálya mindig első volt a tisztaságban), s ugyanígy minden diszharmónia, ami az élet rendjét csúfítaná. Évekig vezeti a Segítő Egyesületet: a szegénysorsú tanulók tankönyvellátását, ruhával-cipővel való segélyezését intézi. Budapesti működésének első felét (1948-ig) a tanítás és a rendi, majd az egyetemi tanárképző intézetben végzett munka tölti ki. Ebben az időben írja Antho- logia lyrica c. latin olvasókönyvét a gimnázium V.o. számára, fordítja le Szent István intelmeit a Szent Imre Emlékkönyvbe, s adja ki latin-magyar szótárát. Egyetemi lektorként a latin nyelv és irodalom tanításának módszertanát adja elő. írásos és szóbeli megnyilatkozásait egyaránt nagy olvasottság, elegancia és műgond jellemezte. Óráin is — fordítás közben — igyekezett rákapatni tanítványait a legtalálóbb szó („le mot propre") meglelésének izgalmas gyönyörűségére, s értett hozzá, hogy az egész osztály bevonásával valóságos hajtóvadászatot rendezzen a legmegfelelőbb kifejezés elcsípésére. Sokadik éves érettségi találkozókon is meg- megemlegetik, hogy Vergilius egy bizonyos sorában a tehenek nem legelésznek, nem is bolyonganak, hanem: széledeznek. — A hagyományos középiskolai kereteken 7 97
