Szolgálat 28. (1975)

Az egyház szava - Az ember joga az élethez és az eutanázia (Német püspöki kar)

tust akarom megismerni, feltámadásának hatalmát és a szenvedésével való közösséget; az ő halálához hasonuljak“ (Fii 3,10).

Az emberhez méltó halál igénye továbbá azt is jelentheti, hogy nem merítünk ki minden orvosi eszközt, ha ez pusztán a halál mesterséges kitolására lenne jó. Ez áll például olyankor, amikor orvosi beavatkozásokkal, mondjuk egy operációval egy kicsit ugyan meghosszabbítják az életet, de nagy áron: a beteg a még hátralevő időben az operáció ellenére vagy annak következtében a legsúlyosabb testi vagy szellemi zavarokban szenved. Ilyen helyzetben erkölcsileg tiszteletben kell tartani a betegnek azt a döntését, hogy nem operáltatja meg magát.

Vannak ma olyan új orvosi technikai lehetőségek is, amelyek új kérdések elé állítanak. Hogy egy példát hozzunk: erkölcsi kötelességünk-e, hogy egy pácienst tetszés szerinti ideig a szívet és tüdőt működtető géphez kapcsoljunk, és így mesterségesen életben tartsunk? Ameddig kilátás van rá, hogy ilyen módon a súlyos beteg ismét egészségessé válhat, minden ilyen eszközt be kell vetnünk. A szociális állam feladata gondoskodni arról, hogy költséges készülékek és drága orvosságok is rendelkezésre álljanak minden rászorulónak. Másképp áll a dolog, ha a javulás minden reménye kizárt, és különleges orvosi eljárások alkalmazása csupán mesterségesen megnyújtaná a talán kínos haldoklást. Ha a beteg, a hozzátartozók és orvosok minden körülményt mérlegelve eltekintenek rendkívüli rendszabályok és eszközök alkalmazásától, nem hányhatjuk szemükre, hogy meg nem engedett módon mernek rendelkezni az emberi életről. Az orvos esetében természetesen az az előfeltétel, hogy megszerezte a beteg, vagy ha ez már nem lehetséges, a hozzátartozók beleegyezését. Az Ilyen döntés tiszteletben tartja az ember halandóságát és életének Isten kiszabta határidejét.

Tehát mindent el kell követnünk, hogy minden embernek lehetővé tegyük és megkönnyítsük az emberhez méltó halált. De ugyanúgy el kell utasítanunk az eutanáziát, mint az emberi élet szándékosan előidézett idő előtti befejezését. Mert itt már nem a halálhoz nyújtott segítségről, a halál megkönnyítéséről van szó, hanem egy ember megöléséről.

Gyarapodnak ma a hangok, amelyek bizonyos körülmények között erkölcsileg megengedhetőnek tartják a saját életünk fölötti közvetlen rendelkezést és a másik megölését, ha kívánja. Azt kérdezik: nem kérheti-e a gyógyíthatatlan, kínos fájdalmakban gyötrődő beteg, hogy rövidítsék meg haldoklását? Ezzel szemben azt kell mondani: Az embernek nincs ilyen rendelkezési joga saját élete fölött. Minden bizonnyal igényt támaszthat fájdalmai csillapítására, de életnek és halálnak nem ura. Még akit lelkiismerete nem köt is Istenhez, az is el fogja ismerni: a saját életünk fölötti rendelkezés ellentmond az olyan értékrendnek, amely az élet föltétien tiszteletén alapul.

Éppen ilyen súlyos tényező, hogy az eutanázia esetében nem csupán a beteg önhatalmú intézkedéséről van szó saját élete fölött, hanem más emberek megölésére való felhatalmazásról. Az eutanázia sarkaiból emelné ki a

59