Szolgálat 28. (1975)

Tanulmányok - Mihályi Gilbert: Az aszkézis és a mai ember

Igen épültem, amikor pár héttel ezelőtt egy keddi napon híveket látogattam az egyik kórházban. Éppen dél lett, amikor befejeztem, és betértem a kórház büféjébe ebédelni. Minden kapható volt, ami szemnek-szájnak tetszik. Előttem éppen két fiatal amerikai ápolónő rakta ebédjét tálcájára. Az első finom kirántott csirkét választott, s úgy vettem észre, hogy noszogatta társnőjét, vegye ő is ugyanazt. De az egyre vonakodott, végül is sajtos szendvicsnél kötött ki, s alig hallhatóan odasúgta nekem: „Én kedden tartom a pénteket.“ Míg egyesek vádolják az Egyházat, hogy a hagyományos böjti gyakorlat megváltoztatásával megszüntette a keresztény élet vezeklő jellegét, mások, mint ez az ápolónő, megértik, hogy a penitencia egyáltalán nincs eltörölve, mert azt egyszerűen nem lehet eltörölni, hanem az Egyház inkább megszüntette rutinos és személytelen voltát, s visszaállította személyes, egyéni és felelős élését. Az Egyház azt akarja, hogy a hivő felnőttként, saját szabad elhatározásából és ne egyszerűen előírás vagy parancs vak teljesítésével, automataként gyakorolja a keresztény aszkézist. A rutinszerű asz- kézisgyakorlat kiölte a személyes kezdeményezést, és elrozsdásította azt a rugót, ami éppen a személyes elhatározás folytán ad értéket az emberi tettnek. Az Egyház azt akarja, hogy az aszkézis saját élménye legyen a hívőnek, és ne más csináltassa vele. Csakis ebben a sajátos személyi megélésben tud a lelkiélet izmosodni. Az említett ápolónő esete az, amit személyes felelősséggel gyakorolt keresztény aszkézisnek nevezhetünk. De hallottam több olyan családról is, ahol a „családi tanács“ dönti el, hogy a következő héten melyik nap lesz a hústalan. Ebben kifejeződik az a tudat, hogy a keresztény aszkézist a személyes választás meggyőződésével kell gyakorolni. Ez egyáltalán nem teszi könnyebbé, inkább nehezebbé. Hiszen immár nem mások gondoskodnak rólunk, hanem ahogy illik, saját magunk tartjuk kezünkben életünk irányítását.

Általános jelenség az, hogy a mai hivő teljesebbé tágítja aszketikus gyakorlatának körét. Ez a dicséretes vállalkozás négy irányban tapasztalható: aszkézis az életstílusban, a kollegiális, együtt-felelős életvezetésben, az igazságosság gyakorlásában és az élethivatás területén.

A mai hivő, aki hallott „az anyag teológiájáéról és felfigyelt az anyag „szentségi“ vonatkozásának valóságára, de általában mindenki, aki valamit is tud kezdeni a Megtestesüléssel, nem tudja elfogadni a keresztény aszkézisnek a testi szigorúsággal való azonosítását, és aszkézisében érthetően a teljesebb valóságot átfogó gyakorlatokat akar. A modern hivő jól tudja, hogy a testi vezeklés a keresztény aszkézis szerves része, ezért nem avult el, és nem is avulhat el. De nem fogadhatja el, hogy csak ebből áll, mert ezt torzításnak és egyoldalúságnak érzi. Abban a felfogásban, amely az aszkézist csakis fizikai sanyargatásnak látja, a gnosztikus „elszellemesítés“ jelentkezik, amely kizárólag a nem anyagi világban keresi a jót. De ezzel együtt felfedezhető benne a testellenes platonizmus is, amely a test-lélek ellentétére épül, és meghazudtolva a „Hiszem a testnek föltámadását“ hittételt, fő lelki

14