Szolgálat 27. (1975)

VI. Pál pápa üzenete - Bevezető

És mert szereti Fiát, szeret mindenkit, akit ő szeret. Mindnyájunkat. A szenvedés „hét tőre“ vájta méllyé, a mennyei dicsőség tágította ki szívét, hogy beleférjünk mindannyian. így lett ő a Népek Anyja, az Egyház Anyja. Nincs két szeretet: ugyanazzal a szeretettel szeretjük Istent és testvéreinket. Máriában ez fogható módon áll előttünk.

De az édesanya forró földi szeretete egyben — ha igazi anya — egészen természetfölötti is. Nincs önzetlenebb egy anyánál. Egészen magától értetődő, hogy mindig és mindenben a gyermek az első: az ő java, az ő fejlődése. „Neki növekednie kell, nekem pedig kisebbednem“ (Jn 3,30). Minden anya élete egyetlen nagy kiüresedés, önátadás, áldozat. Hatványozottan is az a Szűzanyáé, hiszen ő az önmagát „kiüresített“ Isten (Fii 2,7), az áldozati Bárány nevelője. Azok a mozzanatok, amelyeket a szűkszavú evangéliumok jónak láttak megörökíteni életéből, szinte mind ebbe az irányba mutatnak: József félreismerése, a betlehemi út, a születés körülményei, az egyiptomi menekülés — és azután az emberi „leválás“ folyamata, minden anya nagy próbatétele, amely Isten anyjánál különösen élesen jelenik meg: a Tizenkétéves válasza a templomban, a kánai menyegző, a tanító Jézus kijelentései (Mk 3,34k, Lk ll,27k . . .) Amikor Mária áldozata Jézuséval együtt tetőpontját éri el a kereszt alatt, akkor érik meg rá, hogy önzetlen szeretete átöleljen mindnyájunkat. Fiát, legkedvesebbjét odaadja értünk, benne megkap mindnyájunkat, és bennünk visszakapja őt. Csak egy szeretet van: „Asszony, íme a te fiad! Fiú, íme a te anyád!“ (Jn 19,26-27)

Ezt a meleg otthont s ezt az önmagát felejtő tökéletes odaadást, egyszóval: ezt az anyai szívet érezte meg minden korok minden embere Szűz Máriában. És a Magnificat Asszonya minden szeretetmegnyilvánu- lást, minden dicsőítést tisztán, maradéktalanul továbbad Fiának, Isten dicsőségére, a mi javunkra. Erről vall az olvasó egyszerű imája éppúgy, mint a Raffaellók és El Grecók művészi látomásai. Ezt sugározzák felénk kegyhelyek, búcsújárások, jelenések, csodák. Ezekből a megnyilvánulásokból mindenki annyit és úgy vesz tudomásul, ahogyan lelke igényű. Minden kor, minden ember a maga módján közeledik Isten titkai felé. Ne csodálkozzunk, ha ez ma is így van. Az azonban bizonyos, hogy keresztény ember meg nem találhatja Jézust Mária nélkül, Máriát Jézus nélkül. Tudta ezt a liturgia, amikor az üdvözlégy szentírási szavainak közepére drágakő gyanánt Jézus nevét rejtette. Tudták a művészek, amikor mindig fiával együtt ábrázolták (mert hogyne volna ott, ha szemmel nem is láthatóan, a Fájdalmas Anya szomorúságában vagy a mennybe emelkedő sugárzásában is?) „Nincsen ami elsza- kasszon: Én vagyok a Boldogasszony“ (Sík S.: XIII. stáció). Hogy a vajúdó mai ember is megtalálja útját Mária szeretetén át Isten és egymás szeretetéhez és ezzel a boldogsághoz: ehhez kíván szerény hozzájárulás lenni ez a számunk, amelyet Magyarok Nagyasszonyának ünnepén útra bocsátunk.

8