Szolgálat 27. (1975)
Janusz Zbudniewek OSP: Czestochowa
Jasna Gora és a prímás a világ összes püspökét megajándékozta a kegykép egy-egy hiteles másolatával. Különben régebben nem volt család, ahol meg ne találta volna az ember a lakás falán a kegyképet, előtte mécsessel, amelyet szombatonként éjjel-nappal égettek. Ez előtt a kép előtt imádkozott a család. 1966.máj .3-án folyt le Jasna Górán az ország ünnepélyes felajánlásának megújítása. A kegyképet a körmenetben fölváltva vitték a kolostor falai körül püspökök, papok, szerzetesek, írók, orvosok tanítók, földművesek, volt deportáltak és szabadságharcosok. 14-szer állt meg a körmenet, ami nyilván a lengyel történelem keresztútjának 14 állomását juttatta a zarándokok eszébe. A fogadalmi imát mintegy 300 000 hivő ismételte meg; ebben ismét a Szent Szűznek szentelték „szeretett hazájukat, Lengyelországot és a lengyel népet, a határokon innen és túl.“ Végül a képet a szabadban felállított oltárra helyezték. Wyszynski bíboros pápai követi minőségében mutatta be a szentmisét. Mondanunk sem kell, hogy minden lengyel templomban tartottak jubileumi ünnepséget azok részére, akik nem jutottak el Czesto- chowába. Jellemző és nemes gesztus volt, amikor az esti záróünnepségen a felolvasó kijelentette: „Mi lengyel püspökök és Isten népe, megbocsátunk!“ — és a százezrek kiáltása visszhangozta: „przebaczymy“, megbocsátunk! Anyai jelenlét az egyéni életben — királynői jelenlét a nemzet életében: ebbe a két mondatba próbálja sűríteni M. Winowska a lengyel máriás lelkűiét lényegét. Egy francia pap, amikor meglátogatta Czesto- chowát és tanúja volt annak a határtalan lelkesedésnek, amellyel az emberek a kegyképet köszöntötték, így kiáltott fel: „Hihetetlen! Hiszen ezek az emberek igazán látják őt!“ Igen, látják — a szívükkel. Mária mint élő személy van jelen az egyén, a család, a nemzet történetében. Ezt persze a teológiából jól tudja mindenki, de hányán telepítik a Szűzanyát mégis a megközelíthetetlen magasságok szférájába! A lengyel természete szerint irtózik az elvontságtól. Ez lehet gyöngeség a filozofálás terén, de az egyszerű hitnek hasznára válik. A „Bogarodzica“, az Istenszülő velünk, közöttünk él, szenved, sír, ujjong. És csodálatos, hogy ez az igényeiben annyira konkrét, odaadásában annyira bizalmas, csodatevő ikonjairól ezer szebbnél szebb történetet mesélő, különleges áj tatosságait ápolgató egyszerű nép mégis mentes maradt Mária-tisz- teletében minden ízléstelenségtől, minden babonától. A hitérzék csalhatatlan ösztönével áll meg — ha talán a helyes hit szélső határán is néha, de még azon belül. Csodálatos? Talán inkább természetes, éppúgy, mint a történelem minden viszontagságát lebíró erejük. Mert „sohasem lehetett hallani, hogy te valakit magára hagytál volna, aki oltalmadat kérte, és segítségért hozzád könyörgött.“ 72
