Szolgálat 27. (1975)

Farkasfalvy Dénes: A zsinat tanítása Szűz Máriáról

Maria címmel adtak ki elsőrendű francia teológusok. A szentatyák Máriáról szóló tanítását Msgr. Jouassard cikke ismerteti az első kötetben (1949-ből); hosszú időn át a kérdés legkiválóbb összefoglalásának tartották. A Máriáról szóló hagyományt azonban nemcsak a szűk értelemben vett „szakemberek“ tanulmányozták. Az ötvenes évek legnevesebb teológusai szinte kivétel nélkül művelői a patrológiának, és majdnem mindnyájan írnak Szűz Máriáról. Henri De Lubac és Hugo Rahner Mária és az Egyház viszonyáról tárja fel a korai kereszténység gazdag gondolatvilágát; Louis Bouyer egy egész teológiai antropológiát próbál mariológikus alapon felépíteni, főképp a szentatyák tanítása alapján; Cipriano Vagaggini (később a zsinat egyik vezető teológusa) Origenész Mária-tanáról ír; Yves Congar ugyancsak Mária és az Egyház viszonyáról ad ki könyvet; Karl Rahner és Hans Urs von Balthasar a patriszti- kus hagyomány beható és széleskörű ismerete alapján írja dogmatikai cikkeit és elmélkedéseit a Szűzanyáról.

A patrisztikus megújulás nyomán a hagyomány legrégibb rétegeiből négy egyházatya alakja merül fel, mint a mariológia legelső nagy művelői és a későbbi hagyomány legfontosabb forrásai: Szent Iréneusz, akinek üdvtörténeti szintézise egyébként is döntő befolyással van a zsinati előtti „új teológiára“, Origenész, akit évszázados elmarasztalás és félremagyarázás után Daniélou, De Lubac és Urs v. Balthasar művei valósággal rehabilitálnak, valamint Szent Ambrus és Szent Epifániusz, akik a negyedik század végén a szentatyák mariológiájának csúcspontját jelentik, és évszázadokra meghatározzák a Szűz Máriáról szóló tanítás témáit, nyelvezetét és érvelését. A patrisztikus tanulmányok nemcsak felújították a hagyomány elfelejtett témáit (Mária és az Egyház sokrétű kapcsolata, Mária szüzessége mint teológiai szimbólum, a szűzi anyaság antropológiája, kapcsolata a keresztséggel és eucharisztiával stb.), hanem egyben elénk állítottak egy olyan teológiai gondolkodást, amelyben a Mária-tisztelet nem különleges vallásos gyakorlatokat jelentett, nem állt szemben a liturgikus élettel, hanem szerves része volt egy krisztocentrikus vallásosságnak, amely kifejezését elsősorban a szentségek liturgiájában találta meg. A zsinat Máriáról szóló dokumentumának teológiai szintézise és távlatai elsősorban ennek a patrisztikus megújulásnak köszönhetők.

II. A ZSINATI DOKUMENTUM ÚTMUTATÁSA

1. A zsinati szöveg mindenekelőtt tisztázza a Szent Szűz helyét és szerepét az üdvösségrendiben. Ez a szerep egyrészt középponti, mivel közvetlenül kapcsolódik a megtestesülés és megváltás tényeihez, másrészt maradéktalanul alá van rendelve Krisztusnak, aki egyedül nevezhető megváltónak. A zsinat szövegének bevezető sorai ezt így fejezik ki: „A jóságos és bölcs Isten a világ üdvösségét úgy kívánta véghez

13