Szolgálat 26. (1975)

Halottaink - Gáspár Pál (Gáspár J. - Szentiványi D.) - P. Sass Imre SJ (Békési I.)

Éppen 17. születésnapján kezdte meg a Zugligetben jezsuita életét. A noviciátus után két évig helyben tanulva befejezte a gimnáziumot, s Kalocsán leérettségizett. Bölcseleti tanulmányai után két évig nevelő ill. gimnáziumi tanár volt a pécsi Piusban. Egészségi okokból teológiára Nápolyba került, ott is szentelték 1941 .júl. 16-án. Azt hiszem, erősen olajbarna arcával, alacsony termetével, gyors mozgásával nagyon beleillett az olasz környezetbe. Tíz nap múlva már szülőhelyén primíciázott.

Személyesen először Kassán találkoztam vele 1942 őszén. Szegeden végezte akkor a harmadik próbaévet, s onnét jött fel „beugrani“ a kórházba került P. Petz helyén a tanításba. Tanítványai igen szerették, jól, élvezetesen magyarázott. Malaclopójával, ahogy az lebegett utána, mikor végigsietett a kassai utcákon, rövid pár hónap alatt ismert jelenség lett a városban. Könnyen szerzett barátokat, szeretett elbeszélgetni, elvitatkozni velük. Amikor kurzusát bevégezte, visszament. Ősszel már a szegedi egyházmegyeközi szemináriumban tanította a kispapokat: négy év filozófiai, egy év teológiai tanárság. Közben elkezdte az igazán neki való ifjúsági munkát. A főiskolás és egyetemista lányok kongregációját vezette, 1946/47-től egyetemi lelkiigazgató volt. Kitűnő gárda volt a kezében, s ő iparkodott őket minden téren aktív, meggyőződéses keresztényekké nevelni. Szellemi kiképzésükre nagy gondot fordított. A kongregációban Szent Tamás-kurzust vezetett be. Többször és igen jól beszélt különböző templomokban. Jó gyóntató is volt, a fiatalok kedvelték. Az egyetemisták segítettek a tanyákon az ifjúsági munkában. Nyári tábora, a „mezítlábas tábor“, mert úgy jártak a pusztamérgesi homokban, a városi és tanyai fiatalságot hozta közel egymáshoz. Mint az örök motolla sürgött-forgott köztük: tanított, tanácsot adott, és beszélt, mesélt lebilincselő stílusban. 1944-ben, a német terror idején, a tanyákon parasztlánynak öltöztetve bújtatta zsidó származású leányait: ez az ő titka volt, s vállalta is érte a teljes felelősséget. Kinek is tűnhetett volna fel, hogy a szögedi kocsira, mikor indult vissza a határba, eggyel vagy kettővel több leány, fiú száll fel, mint mikor reggel bejött . . .

Régen volt már mindez, mégis egyik volt egyetemistája halála után így emlékezett róla: „Annak ellenére, hogy jelenleg vele kapcsolatunk nem volt, szegényebbek, árvábbak lettünk nélküle. Hogy mit köszönhetünk neki: fiatalságunk élményeit, útba- indítást, olyan lelki tőkét, amelyből most is élünk, olyan kapcsolatokat, amelyekből házasságunk is született, olyan derűs, optimista szemléletet, amely most is átsegít a nehézségeken ..."

1945 nyaráról van — a sok között — egy kedves emlékem róla. Pécsre küldtek át vizsgáztatni. Onnan Kapornakra indultunk, hogy egy kis húsfélét vigyünk haza Szegedre. Az akkori közlekedési viszonyok között egy tehervonat fékező küllőjén ültünk szép nyári délután. Elmondtuk a breviáriumot, és enni készülődtünk. Míg a malaclopójában, hóna alatt a breviáriummal forgolódott, egyszer csak elkiáltja magát: „Leesett a brevim. Kanizsán találkozunk“ — és már ugrott is utána. Láttam, felkelt, tehát jól ugrott. Mikor újra találkoztunk, elmondta, hogy a falu felé menet ott találkozott össze apjával, aki valami birtokügyben járt ott.

Tudom, hogy 1949 után nehéz évei voltak. Apja meghalt, a család szétszóródott. 1954 után Máté testvéréhez került Somogyvárra, vele dolgozott segédmunkásként a KTSz-ben, majd a lengyeltóti tejüzemben 3 évig. 1957-től a zalamegyei Kustányban a Művészettörténeti Dokumentációs Központnak dolgozott. 1960-ban Keszthelyre költöztek, s itt a Magyarok Nagyasszonya plébánia sekrestyése volt haláláig. A hívek körében hamar népszerű lett. Korán misézett azoknak, akik később nem tudtak jönni.

Sajátságosak a jó Isten útjai. Ki hitte volna, hogy élete, férfikora legszebb éveiben azok a ragyogó értelmi képességek leginkább csak Isten és a lélek párbeszédében, ebben az intim, négyszemközti kapcsolatban találják meg majd helyüket? Ő, aki úgy szeretett menni és látni, s érdemes is volt neki, mert el tudta mesélni, mi van a kásahegy után, az üveghegyeken túl, — évtizedeken át kis kopott biciklijével szo- bácskája és munkahelye pontjait drótozta össze. Igazán odaadta az akaratát és a