Szolgálat 26. (1975)
Halottaink - Hegyi Pál (Confrater)
HEGYI PÁL (1900— 1975) Színes, közkedvelt egyéniséggel és egy igazi paptestvérrel lett szegényebb a Bácska magyar papsága, mikor az aranymisés Hegyi Pál plébános, püspöki tanácsos befejezte külső sikerekben nem feltűnő, de komoly papi értékekben gazdag életét. „Páli bácsi“ volt ő paptestvérei számára — kicsiny termetével, nagy szívével, lassú mozgásával, a szája szegletén és a szeme alján meg-megvillanó kedves humorral. 1900.aug.1-én született Gomboson, sokgyermekes családból. Mint kalocsai jezsuita, majd pécsi ciszter diák alapos latin képzést kapott, és ez a tudása holtig hasznos eszköz volt kezében. Klasszikus példái, egyházi és magyar történelmi tudása — olvasottsága eredménye — élvezetessé és hasznossá tették a vele való eszmecserét, hasznosnak bizonyultak az új hittankönyvek összeállításánál is. Miután Dakovón pappá szentelték 1923.aug.15-én, 1945-ig tizenkilenc helyen teljesített lelkipásztori szolgálatot! Végre 1945.febr.7-én Péterrévére került, s itt maradt harminc évig: haláláig. Szép ének- és liturgikus hagyománnyal vette át plébániáját, és ezt az új magyar nyelvű liturgia bevezetése óta csak gazdagította és mélyítette. Épületes és felemelő volt hallani, ahogy a közös imákat vagy az énekek szövegét a hívőkkel együtt mondotta, és az egységes és tagolt, érthető és példaadó együttimádkozásban magas nívóra emelte temploma istenszolgálatát és dicsőítését. Hasonlóan szép volt látni, amint botjával végig-végighaladt plébániája területén, betegeket látogatva, gyóntatva. Szerette betegeit, és nagyon szerette a gyermekeket. Mikor kora miatt úgy érezte, nem találja meg a kellő hangot a nagyobb diákokkal, fiatalabb paptestvért kért hozzájuk. Nem hogy féltékeny lett volna, inkább örömmel állapította meg, milyen szívesen hallgatják. Az utolsó bérmáláson — ő akkor betegen feküdt — szinte lógott már az eső lába, mikor a püspöki mise megkezdődött. Bérmálás közben szakadt ránk az áldott és nagyon várt eső („lesz már krumpli“, hallottam az örvendező megjegyzést, míg a püspök atya meg nem zavart nyugalommal és áhítattal végezte a Lélek-osztás szép szertartását), de a mise a templomban éppen olyan fegyelemben és rendben fejeződött be, ahogyan elkezdődött a templom udvarán. És ez nemcsak a „kisatya“, derék káplánja érdeme volt, hanem a távollevő plébános atya nevelésének eredménye is. A pennát is könnyen forgatta. Szívesen állította össze a kántornak a búcsúztató verseket. A Hitéletbe mint „öreg plébános“ írogatott. Névnap, jubileum, vagy nála tartott papi találkozók hangulata olyan volt, hogy szívesen ment arra mindenki. „Elvesztette szemevilágát (csak fél szemére látott) és mutatóujját. Ezt is híveiért ajánlotta fel az Örök Főpapnak ... Fél szemmel is sasszemű pásztora maradt nyájának, mutatóujj nélkül is rá tudott mutatni mindarra, ami igazságos, vagy igazságtalanul sebet ejt, fájdalmat okoz. Pap volt“ — írja róla a Hitélet megemlékezése. 1970 ádventjén a misszió zsúfolt napirendje mellett is átvitt Becsére, hogy egy kézfogás, egy áldás, egy Odvözlégy pár percére meglátogassa nagybeteg paptársát, aki „már útban van hazafelé“. Ilyen jelekkel, intésekkel készítette őt is a Mester a nagy találkozóra. „Hosszú, de mindig jókedéllyel és lábon viselt betegség után átlépett az örökkévalóságba“ — írja sokatmondóan gyászjelentése. Nem volt ágyban fekvő beteg, de azért sokat szenvedett. Szentmisére készülődőben halt meg ápr.lén reggel. Nem érhette meg negyedik papnövendékének első szentmiséjét ápr.6-án. Mert kevesen dicsekedhetnek azzal, amivel ő: hogy életében négy utódot hagyott Isten szolgálatára, az ötödik pedig egy év múlva végez! Néhány német egyházmegyében megvan az a szép szokás, hogy papi temetés után a tabernákulum előtt meggyújtják a primíciás gyertyáját,» annak híján egy másik 93
