Szolgálat 26. (1975)
Könyvszemle - Bálint Sándor: Karácsony, Húsvét, Pünkösd (Béky G.)
Bálint Sándor: Karácsony, Húsvét, Pünkösd. (A nagyünnepek hazai és középeurópai hagyományvilágából.) Szent István Társulat, Budapest 1973, 402 o. Egy francia eredetű kongregáció általános főnöknője a rend afrikai házait vizitálva részt vett a bennszülöttek nagyheti és húsvéti szertartásain. „Mi európaiak — értsd: franciák — semmi hasonlót nem tudunk felmutatni“ — írta onnan nővéreinek. Afrikába kell menni az embernek, hogy sírjon a meghatódottságtól. Mert ilyet még nem tapasztalt addig. El volt ragadtatva, mennyire megtalálták ezek az afrikaiak a népüknek, törzsüknek legmegfelelőbb liturgiát: mennyire népiesen, emberi módon tudják kifejezni a szent cselekményekben való részvételüket táncolva, énekelve, testükkel- lelkükkel! Én mosolyogva hallgattam a megrendült főnöknő beszámolóját. Épp akkor olvasgattam Bálint Sándor könyvét a magyarok ünnepléséről. Alighogy belekezdtem, máris bele is szerettem. Nem lehetetlen, hogy a hazától való majd 30 éves távoliét tette a könyvet ilyen lebilincselővé. De azért mégsem hinném, hogy csak ez a lélektani szempont hatott volna rám ennyire az említett könyv olvasásakor. Tény, hogy kevés könyvet olvastam ekkora érdeklődéssel és haszonnal, mint ezt az igénytelennek látszó könyvecskét. Már első pillantásra meglepően hat a szerző bámulatos jártassága, biztos tájékozottsága s ugyanakkor csodálatos szerénysége, ahogy a szinte áttekinthetetlenül gazdag anyag területén mozog. És bár néha hosszú lapokon át sorolja fel az egyes tájak szokásait, mégsem lesz monoton vagy fárasztó. Akárhol nyitja ki az ember Bálint könyvét, stílusa mindig eleven, változatos, egyszerű és lebilincselő egyben. Szinte ott érzi magát az ember a népies, „paraliturgikus“, nem egyszer babonásan túlzó, de gyermekesen naív, hitből fakadó cselekmények kellős közepén: mi is táncolni, énekelni, tenni-venni szeretnénk az ünneplőkkel. Érdemes lenne az összegyűjtött anyag alapján megkísérelni egy jellegzetesen magyar, „népies“ lelkiség megrajzolását. Erre is áll, amit a szerző a könyv témájáról mond: „amennyire már és még lehetséges.“ Mert már lassan hozzá lehetne fogni, hiszen egyre gyűlik az anyag (gondoljunk csak a szerző könyvén kívül Erdélyi Zsuzsanna és mások archaikus imádsággyűjteményeire). S talán még nem késő egészen, bár eléggé elkéstünk vele egyéb népekhez viszonyítva. — Bálint könyve után ítélve nem kell nekünk magyaroknak a távoli Afrikába elzarándokolni, hogy megtanuljuk, hogy s mint kelljen a hitünket nemcsak eszünkkel, tanult formulákkal, élénkbe adott örök tételekben kifejezni, hanem testünkkel-lelkünkkel, egész magyar valóságunkkal is átélni. Mintha éppen ez lenne a magyar lelkiség egyik lényeges, jellegzetes alapvonása: nem annyira az elvont, spekulatív szabatosság tiszta hitélvezete, hanem inkább a dramatizáló kedv, a szent cselekményeknek, Krisztus titkainak szinte naivan gyermeki, nem egyszer babonásan nyers, de feltétlenül őszinte, játékos megélése. Van ebben a paraliturgikus feloldódásban, a hittitkokba való beolvadásban valami az archaikus idők emberének és a gyermeknek szent, intuitív, ösztönös élményéből. Ezt az élményvilágot pedig Mircea Eliade világszerte ismert elemzései birtokában már nem lehet csak úgy egyszerűen a képzelődés és a babonák számlájára írni. A régi magyarok ünneplő képességéből még utólag is ellenállhatatlan erővel kiérezni a nép örömét s egyben meg nem alkuvó komolyságát, amelyben Huizinga a játék lényegét s vele együtt az emberi kultúra leghatásosabb lendítőerejét véli felismerni (Homo ludens). Sajnos, az egyre jobban szekularizált és gépesített társadalom nem hogy nem kedvez ennek a minden szélsőséges furcsaságai ellenére is eredeti, teremtő lelkiségnek, hanem egyenesen sorvasztja, kiöli a rá való képességet is. Ez ma világszerte ismert jelenség. A modern ember racionalista. Nem egyszer értetlenül, sőt megvetéssel nézi a vallásosság ilyen és hasonló megnyilatkozásait. Ez kétségtelenül a szellemi-lelki elszegényedés jele. Nincs már meg a képességünk az élményre, élvezésre, ünneplésre. A modern társadalom tud gondolkozni, tervezni és szórakozni, de nem tud „ünnepelni“. Pedig az ember csak akkor igazán boldog, ha teste-lelke, szíve egyaránt részt vesz a szent cselekményekben, belekapcsolódik a hit világába. Teszi pedig ezt nemcsak mint egyén a maga vigasztalására, hanem egyúttal mint a közösség szerves tagja. Mert a liturgia lényegénél fogva a közösség, az Egyház ünnepe, szent misztériumjátéka. Az ünnepei igazán, aki egész életével 85
