Szolgálat 26. (1975)

Az egyház szava - VI. Pál pápa beszéde az 1974.okt.16-i általános kihallgatáson

bői kiárad. Ezzel kapcsolatban elsősorban a szentek ismeretét ajánljuk. A múltban ezek az életrajzok élvezetes táplálékul szolgáltak a népi művelődésnek és a hivő lelkek épülést kereső képzeletének. Ma jártasak vagyunk a történelmi tanulmányokban és a lélektani bírálatban. A mai ember az emberi tapasztalatok összehasonlíthatatlan múzeumát fedezheti fel bennük, az igazi erkölcsi és lelki tökéletesedés serkentő példáit. Jusson eszetekbe: „Ha ezek a férfiak és nők megtehették, miért ne én is?“

De most elsősorban azt akarjuk hangsúlyozni, hogy kegyelem, azaz a természetes rendet meghaladó isteni közbelépés szükséges mind egyéni üdvösségünkhöz, mind pedig az egész Egyház és az egész emberiség megváltása tervének végrehajtásához. Isten irgalma ugyanis mindenkit üdvözíteni akar (Him 2,4). Utalunk itt a kegyelem és a megigazulás tanának nagy fejezetére, amelyről olyan sokat beszélt a trentói zsinat (vö. Denz.Sch.1520-1583), és amelyet a mai hittudomány még mindig a legnagyobb érdeklődéssel vitat. A kegyelem szükségessége föltételezi az ember részéről a teljes ráutaltságot. Szükségünk van arra, hogy pünkösd csodája folytatódjék az Egyház és a világ történetében. Éspedig kétféleképpen. Az emberek elsősorban azért részesülnek a Szentlélek ajándékában, hogy az megszentelje őket. Ez az az elsőrangú és elengedhetetlen mód, amely által az ember Isten szeretetének tárgyává válik, vagy mint a hittudósok mondják, „gratum faciens“. A másik az, amikor különös kiváltságokkal gazdagítja őket — ezeket nevezzük karizmáknak („gratis data“) — felebarátaik és főleg a hívők közössége javára (vö. S.Th. 111, 111,4). Ma sokat beszélnek a karizmákról. Ez a tárgy bonyolult és kényes. De mindent tekintetbe véve csak azt kívánhatjuk: bárcsak Isten Egyháza ma is részesednék nemcsak a kegyelem, hanem a karizmák új bőségében is! (Vö. Suenens bíboros új tanulmányát: „Une nouvelle Pentecőte?“)

Most csak azt kívánjuk emlékezetbe idézni, mik a fő feltételei az ember részéről annak, hogy megkapja Isten legkiválóbb ajándékát, a Szentlelket. Tudjuk, hogy Ö „ott fú, ahol akar" (Jn 3,8), de nem utasítja vissza azok óhajtozását, akik várják, hívják és befogadják (bár maga ez a vágy is az ő benső sugallatából ered). Melyek ezek a feltételek? Egyszerűsítsük le a nehéz választ: „a lélek édes Vendégének“ befogadására hit, alázat és bűnbánat szükséges, valamint rendes körülmények között egy szentség fölvétele. Továbbá vallásos életünk gyakorlásában megkívánja a csendet, az össze- szedettséget, a figyelmes odahallgatást, és mindenekfölött a hívogató imádságot, ahogyan az apostolok tették Máriával az utolsó vacsora termében. Kell, hogy tudjunk várni és hívni: „Jöjj, Teremtő Lélek . . . jöjj, Szentlélek!“

Ha az Egyház így fel tud készülni a Szentlélek új és állandó jövetelére, akkor Ö, „a szívek világossága“, nem fog késlekedni, hogy nekünk adja magát abban az örömben, világosságban, erőben, apostoli hatalomban és egyesítő szeretetben, amelyre az Egyháznak ma szüksége van.

így legyen — apostoli áldásunkkal.

48