Szolgálat 25. (1975)

Könyvszemle - Farkasfalvy Dénes: Zsoltároskönyv (S. M.)

szövegek magyar műfordításának elméletéhez, amelyről, mint szerzőnk megállapítja, „még csak nem is tárgyaltak igazán, nem hogy tisztázták volna őket“.

3) Költői készség. A tudományos „csontváz“ minden keménysége mellett a zsoltárok azok maradnak, amik lényegük szerint: költemények, műalkotások. Sok formai tényezőt említhetnénk meg ezzel kapcsolatban: a verskép tagoltságát (a kötet alapja, zsoltárirodalmunkban először és nagyon szerencsésen, a párvers, ritkák a 3-4 sornál hosszabb egységek: ez kedvez a kórusimának is), az alliterációk és gondolat- ritmus-fajták következetes átmentését, a diszkréten kezelt jambust, a szándékosan tompított, de annál „izgalmasabb" rímelést, a szemléletes képeket, a vérbő és gazdag szókincset. Külön megcsodálhatjuk az ábécés szerkezet bravúros visszaadását, akár a 119.zs. „verskoszorújában“, akár, még nehezebb feladatként, olyan zsoltárokban, amelyeknek minden sora az ábécé más-más betűjével kezdődik. Aki a régebben közölt első szemelvényektől nyomon követi ezeket a verseket mai formájukig, az látja, hogyan fejlődnek egyre inkább a szoborszerű tömörség és konkrétság felé, nem riadva vissza az erős — korhű — antropomorfizmusoktól sem. De a műgond bármilyen pontos patikamérlegén lemért szavak, sorok sem kapnák meg a vers, még kevésbé az imádság aranysúlyát, ha a szándékhoz nem „adatik hozzá“ az ihlet karizmája. Hol kicsit megbicsakló lépéssel, hol felejthetetlen akcentusokkal, de lényegében töretlenül érezzük az egészen végig költői tehetség és vallásos odaadás ötvözetét. Ettől lesznek a kötet darabjai igazi költemények és igazi imák, jóllehet a fordító semmitől sem óvakodik kényesebben, mint a „jámbor“ kifejezésektől vagy az öncélú játéktól.

Az az ember dolgozik így, akinek nagyon személyes ügye, nagyon szívügye az, amit csinál. Farkasfalvy Dénes ezzel a psaltériummal hitet tett amellett, hogy a zsoltározás a mai embernek is szívügye lehet. Könyve megérdemli, hogy valamennyiünk szívügye legyen.

S. M.

így koncipiálunk mi . . .

(Persze exkluzive a zsurnalisztikái farsang immár petrifikált relációjában!)

Teológiánk posztkonciliáris lingvisztikái trendje pregnánsan arra konkludál, hogy identitását a horizontális spiritualitás antropológiájának humanizmusa determinálja, esszenciálisán ezoterikus, expresszív formákkal. E teológiának fundamentális princípiuma, hogy demítizáljon és deszakralizáljon egyfajta laicizáló tendenciát; a klasszikus modernizmust pedig a szubszidiaritás kollektív dimenziójának diszponibilis kom- múniójához és fenomenjéhez adaptálja és evolválja, távol a formalisztikus fikcióktól, evidenciákat verifikálva, empirikus és globálisan funkciós minisztériumban, a valőrök hierarchiájának nem hibernált, de a kérügma klasszikus hermeneutikájának reguláival koherenciában álló impulzusaival. Integrálni akarja a világban inkarnálódott interrogativ kategóriákat, organikus kohézióban az új ekkleziológiai demokratikus struktúrákkal koordinálni és kondicionálni, nem manipulálni, de konfrontálni a kozmosz metafizikai és transzcendens mechanizmusát az üdvösség ökonómiája paradoxonjának relációjában, miközben szublimálja a szubjektivista transzformizmust és strukturalizmust, organikusan és nem monolitikusán, vulgáris, de egyben vertikális univerzaliz- must implikálva, a triumfalizmus nélküli diakonia kredibilitásának szintézisében. Ez az akkomodált aggiornamento.

W. J.

P.S. Spirituális publikációnk direkciós kommunitása radikálisan kondicionálja, hogy ez az invenciózus és admirábilis textus nem szelektált esszéink analízisére és dik- ciónk illusztrálására orientálódik.

89