Szolgálat 25. (1975)
Eszmék és események - Missziós levelek a négy földrészről
ahová feliratkoztak a külön beszélgetésre jelentkezők. Az esti megbeszélések után, azaz 1/2 9-kor mindennap folytatódtak a lelki „audienciák“; hogy meddig, azt már nem tudom. Biztos vagyok abban, hogy ha nem is lettünk mindjárt szentek, de kissé előre haladtunk a lelki életben, azaz kicsit közelebb jutottunk a jó Istenhez. Csak egyet tudtunk kifogásolni a lelkigyakorlatokban: rövidnek találtuk az öt napot. Azért a Főnöknő Anya el is határozta, hogy jövőre legalább hatnaposat fog rendezni. Nem akarom szó nélkül hagyni a testvéri fogadtatást a Sz. Margit Otthonban a nővérek részéről, de különösen jóságos főnöknőjüktől, aki mindenről gondoskodott, hogy minél jobban érezhessük magunkat. A szép szobákban minden ragyogott a tisztaságtól, zavartalanul lehetett az elmélkedéseket végezni; sőt erre a kápolnán kívül még a kertben is volt kitűnő alkalom, ahol virágok és bokrok közt kényelmes padok álltak. Hogy mennyi szeretettel gondoskodtak a kitűnő étkezésről, nem is próbálom leírni. Amikor mondtuk a főnöknő anyának, hogy ráfizet, csak azt felelte kedves mosollyal: „Nem akarom, hogy a nővérek ne tudjanak jó lelkigyakorlatot végezni, mert korog a gyomruk.“ Marietta nővér MISSZIÓS LEVELEK A NÉGY FÖLDRÉSZRŐL Még jan. 5-én küldtem levelet a szokásos miseintencióval. Akarom, hogy tudjátok, nem vagyok hálátlan a Szolgálatért! Nem is gondoljátok, mennyi örömet, vigaszt hoz. Először is a meghalt paptestvérek neveit, kis történetét olvasom saját magam lelkesítésére. íróasztalomon meg van címezve számodra egy boríték, benne búcsúzom, hogy ha a jó Isten elhív, tudj róla, és értem is imádkoztass. Készen kell lenni! Mint már máskor is mondtam, nem marad a lapban betű anélkül, hogy el ne olvasnám. Hálás vagyok érte. De külön meg akarom köszönni a mellékletet Kis Sz. Terézről! Régi és javíthatatlan tisztelője vagyok ennek a kis Szentnek, önéletrajzát még szerzetbe lépésem előtt olvastam. Őszintén megmondom: nem tetszett! Gyerekesnek, érzékenykedőnek tartottam. Mégis, amikor már a jó Isten kegyelméből szalézi lettem, mivel régi álmom volt, hogy misszionárius legyek, kilencedet kilencedre mondtam hozzá. Édesapám is nagy tisztelője volt, tudta a vágyamat, ő is biztatott. Igaz, egy kicsit húzódoztam tőle: jobban szerettem volna, hogy egy férfi legyen a misszionáriusok pártfogója. De úgy látszik, ő nem húzódozott tőlem! 1931 augusztusában megkaptam az engedélyt. Szeptemberben hazamentem három napra elbúcsúzni. Beteges édesanyámnak csak azt mertük mondani, hogy Turinba megyek, s „azután folytatom a teológiát“. Nem búsult, hanem örömkönnyek közt áldott meg, mondva: „Hála a jó Istennek két pap fiam lesz!“ Okt. 7-én, Rózsafűzér Királynője ünnepén értem Turinba, november 10-én pedig már Patagóniában, Fortin Mercedesen, a mi formációs házunkban, a Segítő Szűzanya templomában hálálkodtam Kis Sz. Teréz oltára előtt . . . Nem tudtam spanyolul. Nem volt egy magyar sem. Kértem az evangéliumot latinspanyol nyelven, azután olyan könyveket, amelyeket már olvastam magyarul; így került kezembe Sz. Terézke önéletrajza. Nem nagy lelkesedéssel kaptam bele, de mégis ott értettem meg! A kilencedekből mindennapi hálaadás lett. Meg miközben kis szobámat rendezem, elénekelem: „Kármel ősi szent hegyén . . . “ Tehát én is odatartozom Kis Teréz paptestvérei közé. Biztos vagyok róla, hogy számontart! Sok hálával tartozom neki. 30 év Patagóniában, Don Bosco második hazájában, meg az enyémben is! Azután a szent engedelmesség idehozott, a szegény, rég kivándorlóit magyarok közé folytatni a misszionáriusságot, mert a Szentszék kinevezett a magyarok missionaries cum cura animarum-ának. Már 13. éve küzdők itt. Hála a jó Istennek, magyarjaim jobban megbecsülnek, mint megérdemelném. De azért sze75
