Szolgálat 25. (1975)

Az egyház szava - VI. Pál üzenete a hivatások napjára

hagyják apjukat, bárkájukat, munkásaikat is, és Jézushoz csatlakoznak, aki viszi magával a kis sereget, hogy hirdessék a mennyek országának megérkezését (vő. Mt 4,18-22).

Szimbolikus jelenet, prófétai jelenet. Légből kapott dolog lenne-e azt gondolni, hogy visszatükröződik az én jelenlegi helyzetemben? Képzeljétek el a pápát, aki nagyon tökéletlenül jeleníti meg Jézus vonásait, és Péterre is nagyon kevéssé hasonlít; mégis Péter utóda ő, és magának Krisztusnak helytartója. A pápa nem egy nyugodt tó partján áll, hanem egy megáradt és örvénylő folyóén. Ez a történelem folyama, a modern élet magával sodró folyama. Ebben az életben vagytok ti, a korunkba betörő nemzedék fiataljai, magával ragad benneteket lelkesítő sodra, s ti is, mint mindenki, váratlan és kimeríthetetlen tapasztalatokat halásztok ki belőle, néha bámulatos, néha fél e I m etes ta pas zta I ato kát.

Hívok. Benneteket hívlak. Tudom, ez vakmerőség részemről, talán hiábavaló, talán alkalmatlan; nekem azonban hallatnom kell szavamat, mint Jézus tette: jöjjetek velem! Még többet is mondok; hívó szavam nagyon komoly szó. Velem jönni annyit jelent, hogy nagyon értékes ajándékot kell adnotok; önmagatokat kell odaadnotok az Úrnak; fenntartás nélküli áldozattal jár. így van ez, őszintének kell lennem; hívó szavam szinte betör hozzátok követelésével. (Később majd elmondom, és magatoktól is megértitek, mennyi szeretet van szavamban; és aki követi, annak paradox élményben lesz része: a hivatás, amely átható, mély, átjárja a tudat titkos rétegeit, egyben nagyon szelíd és elragadó szó is; semmi a világon, semmi élvezet, semmi szeretet nem képes meghaladni. De mindez majd később jön.) Egyelőre csupán azt kiáltom felétek: van-e valaki, aki jönni akar? van-e valaki, aki világunk ezer hangjának lármájában észreveszi és meghallgatja az én hangomat?

Nos, legalább ne utasítsátok vissza ezt a felszólítást: próbáljátok meghallgatni!

Mit hallgassunk meg? — kérditek. Hallgassátok hívásomban első felszólításként az emberiség hívását. Az emberiség ma is kiált felénk, kifejezésre juttatja leghitelesebb igényeit, és a kifejezés eszköze legtöbbször a szenvedés. Igazságért kiált, világosságért kiált, szeretetért kiált, érdeklődésért kiált, vezetésért kiált, segítségért kiált . . . Nem érzitek ebben a kiáltásban a reménység sóhaját, amelyet azután a csalódás, az eltévelyedés, a szenvedés, a kétségbeesés siránkozása követ? Nem halljátok meg annyi szerencsétlen gyermek, annyi elhagyatott szegény, annyi rászoruló beteg, annyi elnyomott gyenge nyögését? nem veszitek észre, hogyan hivogat önemésztő félénkséggel az az ember, aki nem tudja, kire bízza valami kényes és fájdalmas titkát? nem figyeltek azok kiáltására, akik dolgoznak, tanulnak, nyug<- talanul tevékenykednek, és végeredményben nem tudják, miért? Ki tudja felfedni az élet miértjét? Ki tudja testvérének azt mondani: „aki utánam jön, nem jár sötétségben?“ (vö. Jn 12,35). Ki tudja megvigasztalni az emberi53