Szolgálat 25. (1975)

Tanulmányok - Lukács László: Hála a szenvedésben

szerint „a szenvedés az ateizmus sziklája“). A hivő pedig a jogos felháborodás elkerülésére megpróbálja összebékíteni a szenvedés tényét és a gondviselő Isten létét (theodicea: Isten igazolása — a szót ugyan Leibniz honosítja meg 1710-ben megjelent könyvében, de a feladat Platón óta megoldására sarkall minden bölcseleti rendszert).

A theodiceák sokmindent tisztáztak: a világ végességének, tökéletlenségének kérdését, a rossz mibenlétét, a szabadakaratú ember bűnre- képességét. A bölcselők és az írók feltárták mély emberi tapasztalatunkat is: a szenvedés érleli is az embert, elmélyíti szeretetét, új világokat tár föl benne. Nemcsak az öröm, hanem a fájdalom is növelhet bennünket. Sárközi György szavával: „Minden szenvedés arra volt jó, hogy önmagámból fölrepítsen.“ A szenvedés piheként elfújja a szubjektíve nagyra tartott, csalóka örömöket, s így feltárhatja a maradandóbb, sőt az örök értékek világát. Juhász Gyula szerint: „A kínok kínja, mely vérig sebez, / Segít túllátni a szűk életen.“

Harcolunk a rossz ellen. Ami megmarad belőle, azt bölcs-egykedvűen eltűrjük, sőt, amennyire lehet, megpróbálunk mégis hasznot húzni belőle. — De hálát adni érte? Egészséges lelkületű ember örülhet-e a szenvedésnek? Nem ferdelelkű rajongás vagy üres prédikációs frázis-e hálát emlegetni a szenvedésben? őszinte, egészséges, „embemyi“ emberek-e azok, akiknek eszükbe jut hálaimát mondani ilyenkor? Hogyan írhatta le Baudelaire: „Légy áldott, Istenem, ki a fájdalmat adtad“, és „A Fájdalom az egyetlen nemesség, amelyet sem Pokol, sem Föld nem marhat el“? Hogyan énekelhetett Te Deumot Szent Erzsébet, amikor kicsi gyermekeivel együtt elűzték otthonából? őszintén mondhatta-e Helen Keller, századunknak ez a nagyszerű süketnéma vak embere: „Köszönöm Istennek fogyatékosságomat, mert általa találtam meg magamat, munkámat, Istenemet“?

Az emberi személy nem egyszerre és magától értetődően kész — fokozatosan válik személlyé, felismeréseitől, szabad döntéseitől, elkötelezettségeitől függően, s végül a személyességnek valamilyen fokán éh át (és végig) az életét. Jaspers gondolata ma már pedagógiai közhely: „Az ember-lét: emberré válás.“ A személyességnek különböző fokain máshogyan ismerjük meg a világot, máshogyan éljük meg önmagunkat, mások az örömeink és a fájdalmaink. Ami egy alacsonyabb sze- mélyességi szinten gondtalan öröm, az magasabb szempontból létünket fenyegető veszély, sőt pusztító kár lehet. Ami viszont egy személytelenebb szemléletben ellentmondás és zűrzavar, az egy magasabb szempontú szintézisben harmóniává rendeződik. Az ember élete során egyre személyesebbé válhat: egyre bonyolultabb, egyre lényegesebb, egyre egyszerűbb szintézisek során fejlődhet, átlényegülhet. Ez az igazi, az embert önmagává nemesítő, s önmagán túl a transzcendenciába emelő ontogenezis. Megszületésünk az örök életre.

20