Szolgálat 24. (1974)
Eszmék és események - A mise a lelkipásztorkodásban (Dr. H.L.)
sem feltétlenül öröm, ha kitűnő zenekar és énekkar ad elő modern misét, a fiatalok pedig csak hallgatják. Olyan énekek kellenek, amelyeket minden jelenlévő tud és együtt dalol. És ha nincs beat zenekar és énekkar, az még nem akadálya az ifjúsági misének! Másodszor: minden misét (bármilyen „szakhoz" tartozzék is) tegyünk közvetlenné, családiassá, emberivé, egyháziassá. Mit jelent ez? Azt, hogy az adott lehetőségek között oldjuk fel a még mindig meglévő merevséget, kötöttséget, formalitást. Az új liturgikus előírásokban sok hasznos tanács olvasható: a kötött szövegen túl szabad néhány magyarázó mondatot fűzni a bevezetéshez, a könyörgéshez, a prefáoió- hoz. Az elbocsátás előtt a hirdetésben teljesen kötetlen kapcsolatba léphetünk a hívekkel. De a kötött szövegekben is vannak változatok (köszöntésben, bűnbánati imában, úrfelmutatás utáni fohászban): használjuk fel ezeket. Sőt a kötött szöveget is lehet„kötetlenül“, közvetlen hangon (nem bizalmaskodva!) mondani. Az sem véletlen, hogy az irányelvek külön megjegyzik: tekintsünk a köszöntéskor a hívekre, hiszen hozzájuk szólunk! „Kedélyeskedve“ misézni ízléstelenség. A mise mai formájában, a liturgikus ruhában nem családi, baráti „poharazgatás“. Az nem is lesz. De nem szabad merev, távoli, idegen és titokzatos szertartásnak sem lennie. A középkor a titokzatost, a misztériumot, az ünnepélyest és megrendítőt kereste a szentmisében. Az Egyház a modern ember elé a mise másik arcát tárja most: a jézusi asztal közelségét, az érthetőt és láthatót, a közvetlent és családiast, mert korunk embere ezt igényli. És a mi misénknek ebben az irányban kell megvalósulnia, — és egykor továbbfejlődnie is. A misének van továbbá egy megrendítő tartalma, amiről megfeledkeztünk, és amire most kezdünk ráébredni: a mise egy nagy találkozás is. Nemcsak istentisztelet, áldozat, nemcstk hitbeli továbbképzés (ami ma szintén hangsúlyozottan időszerű), hanem az Egyház nagy találkozása Jézussal és egymással. De találkoznunk kell, nemcsak egymás mellett ülni és állni idegenül. És ne csak Jézussal legyen kapcsolata a misehallgatónak (persze ez a legfontosabb), ne is csak a pappal (bár ez is nagyon fontos), hanem a másik egyháztaggal is. Mikor lesz végre a mise családi találkozó a katolikusok között? Mikor adják tovább legalább a Miatyánk utáni kézfogással a békét — nemcsak ünnepélyes alkalmakkor, hanem minden szentmisén? Ezt az egymással való bensőséges találkozást kell elősegítenie a miséző papnak, aki ma is vezetője, házigazdája a szentmisének. Ismerje a pap a híveket. (Egy tévéelőadáson láttam: valamelyik északi ország protestáns lelkésze az istentisztelet után kint várta a távozó híveket, és mindenkivel kezet fogott, elköszönt. Ez talán túlzás vagy megvalósíthatatlan, de érdekes, elgondolkoztató. Milyen sokatmondó a püspök távozása kíséretével templomainkban, egy-egy áldással, kedves szóval, gyermeksimogatással — ha nem színpadias, nem erőltetett!) 78
