Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Szabó József: Albert testvér, Krisztus torzóinak restaurátora

ami telik tőlünk. Megkóstolja a kiosztásra váró levest: „jő legyen, fűszeres, hogy Urunk ne vesse szemünkre az utolsó ítéleten: éhezett, és mi emészthetetlen, rosszul elkészített táplálékot adtunk neki.“ Az evangéliumi szegénység, Jézus szegénysége folyvást és fáradhatatlanul ad, elképesztő bőkezűséggel. „Az Úr Jézus azt kívánja tőlem, hogy odaadjam magam, számítgatás nélkül, és szüntelenül dolgozzam“ — jegyzi föl. És még sincs ebben a magatartásban semmi görcsös merevség. Amikor egyszer szemére vetették, hogy szegényei között halálra kínozza magát, ártatlan egyszerűséggel felelte: „Hát mit adjak nekik, ha nem magamat?“ Krisztus szívétől ösztönözve tart a szegények felé, és a szegényeken át hatol Isten szívéig. Mert a Megtestesülés törvénye alatt élünk, és keresztrefeszített Istenünk szívét csak szenvedő tagjain át érhetjük el.

További vonása stílusának a hálaadás szelleme. Mindig és mindenért, de különösképpen a megpróbáltatásokért, a keresztért. Sokat szenvedett fizikailag testi fogyatkozása, majd élete végén súlyos rákbetegsége miatt. Sokat állt ki idegzetileg és kedélyileg a művészekre jellemző érzékenysége miatt. Még több gyötrelmet okozott neki szegényeinek gondja-baja, hazájának sorsa, századunknak mindaz a megpróbáltatása, amit szinte prófétai lélekkel előre sejtett. Mindez nagy gyöngédségre és megértésre tanította a szenvedők, a betegek, a lelkileg megpróbáltak iránt. De soha árnyéka sem merült föl benne a kételynek abban a tekintetben, hogy Isten a rosszat csak a nagyobb jó kedvéért engedi meg, és minden keresztet, az egyén életében és a történelemben, szeretetből küld. Igen kemény szavakkal tudta korholni gyermekeit, ha nem így gondolkodtak: „Hogyan! Urunk megtisztel bennünket azzal, hogy keresztjével látogat meg, mi pedig szomorkodunk ezen, és kínozzunk magunkat, ahelyett, hogy ujjongva örülnénk? Hát pogányok vagytok? Fából van a szívetek? Hol a ti hitetek? Nem tudjátok-e, hogy minden, amit az Isten küld nekünk, jó, hogy mindaz, amit tesz vagy megenged, javunkra válik?“ „Aki Istennek szolgál — írja egyik fiának —, annak boldognak kell lennie, akkor is, ha nem érzi!“ „Laus Deo, semper laus" — ismételgette szakadatlanul. És amikor halálos ágyán zokogva fogják körül, a haldokló egyszerre szikrázó szemmel, erős hangon rájuk parancsol: „Elég a könnyekből! Parancsolom, hogy fogadjátok el Isten akaratát, akármi is, akár keserű, akár édes, és adjatok mindenért hálát. Hálát kell adni a betegségért és a halálért is, ha az ajtónkon kopog. Akármit is küld Isten, mindent meg kell köszönni, és Magnificatot mondani . . . mert minden kegyelem."

A koldusok barátjának még a halála is „stílusos“ volt: gyomorrákja következtében valósággal éhen halt (1916). És engedelmes gyermekei halálos ágya mellett a Tedeumot énekelték. Kicsit bizonytalan hangjukat az ünnepi harangok zengése kapta szárnya. Mert Albert testvért legkedvesebb ünnepén: karácsonykor vitte haza magához a szegények bőkezű Istene.

irodalom: Maria Winowska: Das verhöhnte Antlitz, lm Dienst der Freiheit, der Kunst und der Ausgestossenen — das Leben des Bruders Albert von Polen. Otto Müller Verlag, Salzburg 1955, 353 o. (Francia eredeti: Frére Albert. La Colombe. Paris 1953.) — Adam Boniecki, Mic: Brat Albert, in: Rozmowy Niedokonczone, Krakow 1974.

55