Szolgálat 24. (1974)
Tanulmányok - Szabó József: Albert testvér, Krisztus torzóinak restaurátora
jut, már késő: a megfeketedett lábszárat amputálni kell. Szó nélkül állja az érzéstelenítés nélküli műtétet. Csak egy szivart kér, azt szívja, míg a fájdalomtól el nem ájul. A rokkantat barátai az éjszaka leple alatt egy koporsóban csempészik ki a kórházból, aztán külföldre. Műlábát már Párizsban kapja. Csakazértis megtanul sántítás nélkül — ha kicsit mereven is — járni, sőt később egyes beszámolók szerint táncolt és korcsolyázott is . . . Vidám összejöveteleken azzal szórakoztatja rokonait, hogy „tiszteleg“ a műlábával: vezényszóra lecsatolja és feltartja. Hogy közben milyen testi és lelki fájdalmakat kell kiállnia, arról senkivel sem beszél. „Éneklő“ képek A család szeretné, ha Ádám valami tisztes kenyérkereső pályára lépne. De őt már megigézte Párizsban a művészet, és ráeszmélt festői hivatására. Fiatalsága nyughatatlan vándorlásban telik. Hol Párizsban találjuk, hol Belgiumban, hol a müncheni festőakadémián, majd Krakkóban, Varsóban s az osztrák zónába eső Lwówban. Közben kitűnően megtanul franciául és németül is. Hamarosan elismert tekintély társai közt. „Műveltségben, tudásban, jellemben mérföldekkel járt előttünk, s ki tudja, talán tehetségben is" — mondja egyikük. Ragaszkodik eredetiségéhez, saját stílusához, nem akar „korsóból inni“, „csak tiszta forrásból“. Míg társai előre elgondolt terv szerint dolgoznak, ő inkább szemlélődés módján, „játszva“ fest; odavetett színfoltjai bámulatos hatást keltenek. Élesszemű, nyílt és szeretetteljes kritikus, társai tőle kérnek bírálatot munkáikról. Érdekes, hogy ezt zenei kifejezésekkel szereti tenni: „Nem, öregem, ez még nem énekel!“ Ö „úgy fest, hogy a színeket előbb a lelkén engedi át", s barátai szerint lehetetlen követelményeket állít maga elé. Rossz óráiban szétszaggatja képeit, és mélyen megveti a művészet mesterembereit. Egy derék lengyel aranyozómester Párizsba kerülve véletlenül összeakad vele. Chmielowski azonnal felajánlja: költözzék abba a kis ötödik emeleti diákszobába, amelyet ketten osztottak meg eddig. Ennek a lakótársnak köszönhetjük a párizsi időről szóló részletes beszámolót. Vidám, munkás és mélyen vallásos élet tűnik elénk. Minden vasárnap eljárnak a lengyel templomba, és Ádám soha nem megy el úgy kéregető mellett, hogy ne adna neki valamit. „Sohasem felejtem el atyai gondját és intelmeit.“ Vagyis a festő anyagilag támogatta őt, de vigyázott a lelkére is. Egy másik jellemzés a nagy lengyel színésznőtől, Modrzejewskától származik. Chmielowski ekkor igazi bohém módjára él Varsóban: négy festő lakik együtt az Európa-szálló hetedik emeletén egy cselédszobában, amelyet csak a keskeny szolgálati lépcsőn lehet megközelíteni, — a rokkant csupán valamelyik társa támogatásával jut el odáig. De a színház kakasülőjén estéről- estére ott tapsolnak a művésznőnek, még ha másnap kenyéren és vizen keli is megböjtölni a jegy árát. „Chmielowski — mondja az — lélek volt a lehető legkevesebb testtel; minden keresztény erény és az izzó hazafiság meg46