Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Löffler Mária: Hetvenhétszer

sokkal többféle vélemény, elgondolás, annak ezer árnyalata lehetséges — minél intelligensebbek, annál inkább —, és ez ellentéteket, sót ellenségeskedést hozhat létre. Szomorú megfigyelni, hogy gyakran egyházi munkában dolgozó emberek közt is mennyire akadályozzák az összedolgozást a véleményárnyalatok.

Sok ellenségeskedés forrása, hogy környezetünk hatására magunkévá teszünk egyáltalán nem keresztény előítéleteket: nem akarunk közösséget azokkal, akik más fajhoz vagy nemzethez tartoznak, akiknek kisebb a műveltségük vagy a fizetésük, akik egyszerűbb családból származnak, esetleg valóban jó útra tért, de büntetett előéletű emberek. Egy családban, egy falu közösségén belül ilyen előítéletek sok feszültség, igazságtalan vádak és így ellenségeskedés forrásai lehetnek. Hányszor vezetett törzsek, népek közötti évszázados igazságtalan ellenszenv háborúra, a másik csoport megsemmisítését célzó intézkedésekre! Ma mindnyájan tudjuk, hogy az egész világ összetartozik, hogy össze kell fognunk, ha egyáltalán élni akarunk ezen a földön. De ha békét akarunk a nagy világban, akkor először közvetlen környezetünkben próbáljunk szeretettel fordulni mindenki felé, akárki is az illető. Nem hiába jelölte meg a Szentatya a szentév alapvető gondolatául a kiengesztel ődést.

Jézus azonban még tovább megy: nemcsak kiengesztelődésről beszél, hanem az ellenség szeretetéről! Jézus is szeretett minket a kereszthalálig — minket, bűnösöket, jót tett velünk, ellenségeivel! „Isten azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meghalt értünk, amikor még bűnösök voltunk" (Róm 5,7). Vérének jogán követelheti: szeressük, ugyanúgy mint ő, azokat, akik bennünket megbántottak, nekünk ártottak, minket gyűlölnek. Számos hősi példát tudunk a kereszténység történetéből, hogy valaki jót tett ellenségével, segített rajta fölényeskedés nélkül, amikor az bajba került, nyomorba jutott. Hogy csak a legutóbbi időből hozzunk fel egyet: ott van a vértanú Goretti Mária édesanyja, aki lánya gyilkosát a börtönből való való kiszabadulása után magához vette és gondozta.

Persze ez nem természetes, hanem természetfölötti magatartás. Isten magatartása. Jézusé, aki a kereszten hóhéraiért is imádkozott, és értük is életét adta. Nekünk, gyarló embereknek nagyon nehezünkre esik, természetünknek egyáltalán nem ízlik. De ne is akarjuk csak a magunk erejéből elérni, ami lehetetlen, hanem mondjuk Szent Pállal: „Mindent megtehetek abban, aki engem megerősít" (Fii 4,13). Főleg jobban kellene a szentáldozást értékelnünk, gyakrabban és gyümölcsözőbben befogadnunk az Urat. Az Oltári- szentség válhat számunkra igazán a szeretet kötelékévé. Hiszen Jézus azt mondta: „Ha ajándékodat az oltárra viszed, és ott eszedbe jut, hogy embertársadnak van valami kifogása ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt, menj előbb kibékülni embertársaddal, csak aztán gyere ajándékodat felajánlani" (Mt 5,23-24). És a szentmise szövege nem hiába int közvetlenül áldo44