Szolgálat 24. (1974)

Tanulmányok - Farkasfalvy Dénes: A szeretetről szóló tanítás Szent János írásaiban

beszéd az isteni szeretet megnyilvánulásait szemléli. A három sík összefügg. Az Atya szeretete a Fiú iránt minden szeretet forrása, és egyben példaképe is. A Fiú felénk irányuló szeretete ennek az örök isteni szeretetnek a világba való belépése. A Fiú mindent azért tesz, hogy az Atya iránti szeretetét engedelmességével kimutassa: szeretete az Atya iránt akkor jut teljesen kifejezésre, amikor érettünk feláldozza életét. Itt már világosan látszik, hogy az irántunk megnyilvánuló isteni szeretet az isteni személyek közötti szeretetbe való bekapcsolódást jelenti, vagy ahogy mai hasonlattal szívesen mondjuk, az isteni személyek közti szeretet áramkörébe való bekapcsolódást. Ugyanakkor a tanítványok egymás közti szeretete Jézus irántunk való szeretetének folytatása és utánzása, azt terjeszti ki, tükrözi és örökíti meg a tér és idő emberi vonatkozásaiban: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek egymást ti is“ (Jn 13,34). Éppen ezért a tanítványok testvéri szeretete az áldozat jegyét viseli magán: „Szeressétek egymást, mint ahogy én szerettelek titeket. Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja barátaiért“ (Jn 15,13-14).

így tehát az az örök szeretet, amellyel az Atya a világ teremtése előtt a Fiút szereti (Jn 17,24), lakást vesz a világban, megnyilvánul az emberi létforma és tapasztalás nyelvén, megismerés és élmény tárgyává lesz számunkra. A kinyilatkoztatás evvel éri el igazában végső célját, az Ige világba jövetele evvel valósítja meg feladatát: „Megismertettelek velük, és meg is foglak ismertetni, hogy a szeretet, amellyel engem szeretsz, bennük legyen és én őbennük“ (Jn 17,26). Ezek a szavak a búcsúbeszéd végén találhatók, tehát ez a jánosi dicsőséges szenvedéstörténet teológiai kommentárjának végső kicsengése. Igen fontos megjegyeznünk, hogy a szeretet, éppen a fenti szöveg tanúsága alapján, nemcsak a tudat és akarat ideális egységét hozza létre a szeretet alanyai között, hanem a személyek valóságos, bár láthatatlan és misztikus közösségét. A jánosi iratok nyelvén kifejezve: az Atya a Fiúban és a Fiú az Atyában van, a tanítványok a Fiúban és általa az Atyában vannak. Ennek az „egymásban való létnek“ a nyelvezete alapvetően kétirányú. Egyrészt jelzi azt a gondolatot, hogy az Atya, a Fiú és a tanítványok között valóságos életközösség alakul ki, nemcsak a tudat és akarat, de a lét síkján. Másrészt ez az egymásban való lét felülmúlhatatlan erővel tárja elénk az egység tényét és követelményét: „Legyenek mindnyájan egyek . . . amint mi egyek vagyunk: én őbennük, te énbennem, hogy így tökéletesen egyek legyenek ők is“ (Jn 17,23). A szeretet tehát a létben való összeforrást jelenti, nemcsak az isteni személyek örök egységében, hanem akkor is, amikor mi is ennek az örök szeretetnek részeseivé válunk. Ebben a távlatban világossá válik, hogy a szeretet ideálisan tiszta megnyilatkozása csak a Krisztus-hivők között történhetik, hiszen az a „testvéri szeretet", amiről János beszél, csak akkor lehetséges, ha az örök szeretet közénk áradását teljességgel elfogadtuk, és az Atya és Fiú közösségének részesévé váltunk. (Legyen szabad itt megjegyeznünk: cikkünk keretei nem engedik meg, hogy a Szentlélekről

35