Szolgálat 23. (1974)

II. Újszövetség - Benedikt Schwank: A keresztény hivatás nagysága (1Pét 1,1-9)

amikor az utolsó ítélet napján dicsőségben megjelenik az egész világnak. Ez a hely megmutatja, milyen mélyen és elevenen áthatotta Pétert a keresztények és Krisztus benső kapcsolatának igazsága: A keresztényeket a mennyei Atya megtisztítja, megneveli — végső soron azért, mert gondja van Egyszülöttének dicsőségére. Amikor a keresztények tisztító szenvedésekben részesülnek, ezzel Isten gondoskodik Krisztusról . . .

Sugárzó nagyságban rajzolja meg Péter a dicsőségesen visszatérő űr képét. De egészen személyes, bensőséges szeretete mindenekelőtt a Názáretből való földi emberé, azé a Krisztusé, akinek az ember a nyomdokaiba léphet (2,21), aki bűneink terhét a Golgotára hurcolta (2,24), akinek véres kéksége által gyógyultunk meg (2,25). A barát és szemtanú beszél itt, akit Krisztus iránti szeretete sürget. Ettől kapnak melegséget a szavak. Ott cseng bennük az ember Jézus szeretetreméltó- ságának egész élménye. Ahogy olvassuk, szinte megint magunk előtt látjuk azt a tiszta reggelt a Genezáreti tó nyugati partján, amelyen egy nyers és cseppet sem szentimentális halász háromszor erősködött: „Uram, te tudod, hogy szeretlek“ (Jn 21,15-17).

A 6-8. versben kétszer is van szó a keresztények ujjongó öröméről, annak ellenére, hogy először még „egy kicsit“ ki kell tartaniok a próbatételekben. Könnyen vonatkoztathatnánk ezt a jövendő örömre az örök dicsőségben. De nem így van: amiről itt szó esik, az már a földön megvalósult, sugárzó öröm. Ezt az ujjongó örömet egyrészt az üdvösség tudata váltja ki, amely — ha rejtve is — már készen áll számunkra, másrészt pedig a Krisztussal való találkozás örömének előíze is, akit valamiképpen már most látunk, ha csak a hit szemével is. Ez a már a földön bennünk élő öröm körülbelül úgy viszonyúk az örök boldogsághoz, mint a várakozó gyerekek öröme december 24-e folyamán a szenteste ujjongásához. Amint az az előzetes öröm már igazi öröm, úgy létezik számunkra is már a földön valódi, igazi öröm: leírhatatlan, legföljebb világító szemünkből kiolvasható, titokzatos ujjongás.

Ugyanezt az „ujjongás“ szót használta Mária, amikor Erzsébet házába belépett (Lk 1,47), és ezzel az ujjongó örömmel gyűltek össze az ősegyház keresztényei Jeruzsálemben a kenyértörésre (Csel 2,46). Mind a két esetben ott voltak az öröm kíséretében a gondok, a külvilágból származó félreismerések és rágalmak. De mint hogyha az öröm éppen ott sugároznék a legtisztábban, ahol a szükség és megpróbáltatás megtisztítja. Ezzel a sugárzó keresztény örömmel találkozunk az első századok óta mindig újból minden korok szentjeinek árpán. Péter ezen a helyen a kereszténység egyik lényeges pontját érinti: a bajban is virágzó keresztény örömet. Az itt felvilágló emberkép már annak meg98