Szolgálat 23. (1974)
II. Újszövetség - A. Stöger: A Filemon-levél
Pálnak joga volna megparancsolni, hogy Filemon fogadja szeretettel a közben megkeresztelt szökött rabszolgát. Nyíltan szólhat Krisztusban, aki hatalmat és tekintélyt adott neki az egyház vezetésére. Ráadásul olyan dologról van szó, amely „illő“, a keresztény erkölcsi életére vonatkozik és erkölcsi kötelesség (Ef 5,4). Az egyház vezetőit Krisztus teljhatalommal ruházta fel, „nyíltan megmondhatják“ a hívőknek, amit kell, föltéve, hogy vallási és erkölcsi ügyekről van szó. Az egyházat nem csupán a szeretet tartja össze, hanem tekintély és engedelmesség is; nemcsak „a szeretet egyháza“, hanem „jogi egyház“ is. De parancsolói teljhatalma ellenére az apostol inkább barátságosan rábeszél, ami középút intés és kérés között. Nem az engedelmességre hivatkozik, hanem a szeretetre. Szükséges a jog, de a döntő a szeretet. Ha a keresztényben nem volna szeretet, semmi sem lenne (vö. lKor 13,1-3). Az ember szíve előbb nyílik meg barátságos rábeszélésre, mint kemény parancsra. Mit is érhet el a parancs, mikor arról van szó, hogy egy olyan embert, aki (az akkori felfogás szerint) vétket követett el, szeretettel befogadjanak a szeretet közösségébe? Csak barátságos rábeszélés, csak a szeretetre való hivatkozás ébreszt szeretetet. Pál úgy kér, mint „preszbütész“: ragyogó szójáték, mert egyszerre jelent „öreget“ és „küldöttet“. Pál mint apostol Krisztus küldötte, de az is igaz, hogy már öreg volt, amikor a Filemonnak szóló levelet írta. Ügy kér, mint Krisztus foglya, akit Krisztusért bebörtönöztek, büincse- ket hord és ezzel résztvesz Krisztusnak egyházáért viselt szenvedéseiben (Kol 1,24). Mint apostol és mártír áll Filemon előtt, de egyben mint megbilincselt öregember is. Elsősorban a bilincsbe vert öregre irányul a tekintet, csak azután az apostolra, akinek hatalmában van a parancsolás. Az emberi áll előtérben, az isteni tekintély háttérbe vonul. A parancsoló hatalom egy tehetetlen kérelmező alakjába rejtőzik, a hatalom a gyámoltalanság, az uralkodás a szolgálat mögé. Az egyház vezetője először mint ember közeledik, mielőtt teljhatalmával lépne föl. Az üdvösség műve Isten végtelen fölsége szeretetének teljes emberbaráti és leereszkedő voltában megy végbe (Tit 3,4) . . . Pál elárulja, miről van szó: Onezimuszért könyörög, a szökött rabszolgáért — aki azonban immár nem rabszolga. Egy az előzőhöz hasonló fölépítésű „strófában“ (a+b+a) megmutatja az apostol, mi lett most ebből az emberből Pál és Filemon számára. A keresztség teljesen átértékeli az emberi viszonylatokat. A strófa közepén Pál ezt Onezimusz nevének jelentésváltozásán mutatja be. Fiamért könyörgök, akinek bilincseimben adtam életet. Onezimuszért, aki egykor haszontalan volt számodra, most pedig számodra is, számomra is hasznos. ügy küldöm vissza hozzád, mint saját szívemet. 93
