Szolgálat 23. (1974)

II. Újszövetség - F.-J. Steinmetz: Mária, a meditáció ősképe (Lk 2,19)

dúsan terített. A kínálat mennyiségileg több mint kielégítő. Hogy van hát, hogy mi, akik ezeknél az asztaloknál ülünk és próbálunk jóllakni, mégsem lakunk jól? Hogy nem ritkán éppen olyan emberek, akik talán hosszú ideig foglalkoztak teológiai irodalommal, kifejezetten rosz- szult táplált és kevéssé kielégítő benyomást tesznek? Bizonyosan nem lenne helyes, ha mindenért csak az elébünk rakott „ételeket“ hibáztatnánk. Ez is szerepet játszhat, és néha játszik is. De semmi esetre sem mindig ez a döntő. Mindenki tudja, hogy a táplálkozás kérdéseiben nemcsak a kínálat a fontos, hanem éppen úgy az egyéni feldolgozás is. A lelkiéletben sincs ez másképp. Itt is lényeges, hogy a táplálékot valóban ízleljük.

Nem véletlenül áll már a Lukács-evangélium első oldalain Máriáról többször is, hogy „megőrizte“ és „szívében forgatta“ a hallott szavakat. Mária az Egyház ősképe, a hivő ember őstípusa. Tőle tanuljuk meg újból, hogyan találjuk meg Krisztusban igazán az üdvösségünket. Akkor találjuk meg, ha csakugyan elmélkedünk, úgy, ahogyan ő. Mert mi mást jelentenek ezek a kifejezések, mint ezt: ő nem csupán felületesen, tájékozódás miatt hallgatott az üzenetre, hanem átelmélkedte. Nézzük ezt közelebbről.

Az első helyzet, amelyben ez a kifejezés szerepet játszik, bizony elég szegényes. A betlehemi születésről van szó. Jézus újszülött gyermekként egy istállóban a jászolban fekszik. Jelentéktelen, de nyíltszívű pásztorok beszámolnak arról az isteni szóról, amit erről a gyermekről hallottak (Lk 2,17): ez a Megváltó, Krisztus, az űr (2,11). Nem szükséges ezt a történetet lélektanilag vagy történetileg részletekre szétszedni — ez hiba lenne —, anélkül is észrevehetjük, hogy semmi esetre sem általános emberi tulajdonság ilyen bámulatba ejtő szavakat „megőrizni“. Emberi az, amit a pásztorok hírének többi hallgatója mond: „Aki csak hallotta, csodálkozott a pásztorok beszédén“ (2,18). Ez a hír előszörre csak meglepő, csodálatba ejt, olyan paradox és valószínűtlen, hogy az emberek csak ámulni tudnak. De elég-e ez? Mindenesetre: ez az első lépés. Az üzenet nem hagyja őket egészen hidegen. Nem megy el a fülük mellett. Meglepi őket. De még nagyon külső- séges marad. Nem sok kell hozzá, és ismét feledésbe merül.

Egészen másképpen van Máriánál, ő „emlékezetébe véste szavaikat, és szívében gyakran elgondolkozott rajtuk“ (2,19). Megőrzi a csodálatos szavakat, és bensejébe zárja őket. Beléjük merül, hagyja, hogy megragadják, utat szabjanak neki. Isten szava igazán benső táplálékává válik. Ez nyíltságot, bizalmat, alakulásra való készséget jelent. Minden bizonnyal megkívánja, hogy hagyja el saját magát és adja magát teljesen oda éppen ennek a szónak, mert nem valami magától értetődő üzenetről van szó, amely a dolgok felületéről származik. De csak így érheti el a szó célját, így fejti ki hatását. Nem ok nélkül vette

66