Szolgálat 23. (1974)

I. Ószövetség - R. Guardini: Az emberszív sötétje (137. zsoltár)

„Hogy énekeljük dalait az úrnak itt messze idegenben?“ Izrael hite, a számára megnyilatkozott Isten szolgálata a legszorosabban összefügg azzal a földdel, amelybe valaha Mózes és Józsue vezette be őket. Isten, Jeruzsálem, templom, Palesztina, hit, üdvösség — ez mind egyetlen egész. Most széttört; nem tudják felfogni, hogyan történhetett ez meg, és keserű fájdalom tölti el őket.

„Ha elfelejtelek, ó Jeruzsálem, száradjon el a jobbkezem! ínyemhez tapadjon a nyelvem, terád ha nem emlékezem!“

Ha csak egy szikra volna bennünk ebből a bensőségből! Ha csak tizedrésznyire olyan fontos is lenne számunkra Isten és az ő Országa, mint ezeknek az embereknek a szent város!

Azután azonban feltörnek az emlékek: a pusztítás szörnyű képei, amellyel a város elfoglalása végződött. Kitombolta magát a győzelmi öröm, a gyilkolás mámora. Mert egy város a régiek érzése szerint több mint csupán emberi lakás, biztonság és gazdagság: isteni alapítás, isteni rend színhelye volt, a nép és istenei életének látható kifejeződése. A megszállók valószínűleg hallottak valamit Izraelnek arról az igényéről, hogy az Urat nemcsak az ő istenének tartotta, mint minden nép, hanem az Egyetlennek, az Egyedül Létezőnek, és így pusztító dühükbe belejátszott a kinyilatkoztatás istene iránti pogány ellenségeskedés is. Mindez fölmerül az emlékezőben, és a vágyódásból és fájdalomból gyűlölet lesz. Ez mindenekelőtt a régi szomszédok, az edomiták ellen fordul, akik szemiták voltak, de köztük és az izraeliták között mély ellenszenv uralkodott; nem egyszer megesik, hogy rokon népek, éppúgy, mint rokon emberek, égőbben gyűlölik egymást, mint idegenek. Azután pedig a szörnyűségek végrehajtója ellen robban ki a gyűlölet: „Babilon lánya“ — és kitör a bosszúszomj: „Boldog, ki minden rosszért . . . megfizet.“ Babilon úgy jelenik meg, mint nőalak, a nép anyja. A bosszúszomj legélőbb kincse: gyermekei ellen irányul, és élvezi annak gyönyörűségét, hogy megsemmisítse őket: „Boldog, ki felragadja és sziklához csapja csecsemő gyermekeidet!“

Ha ezeket a verseket olvassuk, nem mint esztétikumot, hanem komolyan véve, sőt — mint minden egyes zsoltárnál — arra érzünk indítást, hogy elimádkozzuk őket, akkor azt kérdezzük: Mi ez? Hogyan hívhat föl arra Isten igéje, hogy ezeket a szavakat imában a magunkéinak tekintsük?

Sokan sokat törték a fejüket azon, hogy kell ezt érteni. Gondoltak arra, hogy az edomitákat és a babiloniakat (és egyáltalán azokat, akik ellen a bosszúzsoltárokban az indulat irányul) szimbolikusan kell venni Isten ellenségei helyett. Pontosabban szólva Isten ellenségeinek érzülete helyett. És ezt az érzületet gyűlölik ... De sokkal egyszerűbb, és jobban megfelel a szövegnek, ha úgy vesszük, ahogy előttünk van.

37