Szolgálat 23. (1974)

Belon Gellért: A rejtett beszédű Szentírás

kérdést, hogy . . . miért beszél ezekről ilyen módon? . . . “ Miért beszél Jézus ilyen homályosan, többértelműen, talányosán, „ijesztően rendszertelen módon és szinte véletlenül“ akkor, amikor bevallottan világot átfogó vallási rendszert és életnézetet hozott, és „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére“ (lTim 2,4).

A szó hatalma

Még jobban meglepődünk, ha szembesítjük a Szentírás szavait ki- mondójukkal: Jézussal, aki Isten megtestesült Igéje, tehát nemcsak egy elröppenő szó, de hús és vér létegységébe öltözött szó: „Krisztus ... az Isten bölcsessége“ (lKor 1,24). Hát nem tudott volna az abszolút bölcsesség minden homályt, minden félreértést és minden kétséget kizáró módon, a dolgokat és eszméket világosan láttató és érzékeltető módon szólni, hogy a mezítelen igazság belülről sodorja magával az embereket?

Párhuzamot vonhatnánk itt századunk nagy eszmeáramlataival, de anakronisztikusnak tarthatjuk az összehasonlítást kétezer év különbségében. Viszont megkérdezhetjük: miért nem tudott Jézus szava hatalmával olyan nagy alakjává lenni saját korának, mint Vergilius, aki itáliai kisnemes létére csupán azzal lett a császári Róma koronázatlan királya, hogy szavakba tudta öltöztetni, kristálytisztán meg tudta fogalmazni a lelkek mélyén szunnyadó eszméket. Vagy legalább miért nem tudta annyira vinni, mint Néró rabszolgájának fia, Epiktétosz, aki szintén csupán szavaival érte el azt, hogy Hadrianus császár Athénba ment és katedrája elé ült, hogy hallgassa előadásait.

Jézus „az idők teljességében“ lépett föl, amikor az evangélium tanúsága szerint is „azt hitték, hogy hamarosan megvalósul Isten országa“ (Lk 19,11). Tacitus szerint volt olyan hiedelem, hogy Júdeából jön a hatalom birtokosa a birodalomban. Vergilius isteni gyermek érkezését jósolta, Augusztus császár márványoltárt épített, ahová lelépjen (ara pacis). Telítve volt a korszak messiásvár ássál. Nem tudott volna olyan világos és félreérthetetlen fogalmazást adni megváltó rendszerének, ami lángra gyújtotta volna a megváltásra várók sűrűvé érett vágyát? Vagy legalább felhívta volna a birodalom császárának figyelmét magára és rendszerére, mint Epiktétosz? Ehelyett csak annyit ért el, hogy Josephus Flavius zsidó történelmében hallgat róla, a római történelem írójánál pedig egy odavetett megjegyzésben („impulsore Chresto“) vélhetjük fölfedezni nevét.

Pedig tudott volna úgy beszélni, hogy magával ragadja az embereket! Hiszen fellépése elején szenzációt váltott ki szavaival (és csodáival). Ügy tudott beszélni, hogy a tömegek ismételten megfeledkeznek ételről16