Szolgálat 23. (1974)

Nemeshegyi Péter: A Szentírás nyelve és a mai ember

az Istent, ez az oktalanság az egyetlen bölcsesség. Jézus szavainak hatása felejthetetlen volt. Ezért emlékeztek rájuk a tanítványok 30-40 évvel később is. Az eredeti arámi nyelvben szinte versként csengtek össze a parancsszavak végződései. Azt, aki csak egyszer is hallotta e beszédet, Jézus szavai nem hagyják többé békén. Ott égnek e szavak, mint odahajított üszők, a szívében.

Hogy ezt a „hatást“ elérjük a fordításban, először is meg kell gondolnunk, hogy milyen igealakot válasszunk. Az eredeti szöveg hol a parancsoló mód egyesszám második személyét, hol többesszám második személyét használja. A két forma értelme között nincs különbség: az egyesszámban mondott szöveg sem csak egy egyént, hanem mindenkit illet, épp úgy, ahogy a Tízparancsolat egyesszám második személye is mindenkihez szóló parancs. Hogy Lukács szövegében hol az egyik, hol a másik forma fordul elő, az az általa használt forrás sajátosságából ered: Lukács két-három eredetileg önálló jézusi mondáscsoportból szerkesztett egy egységes beszédet, anélkül, hogy az igealakokat összehangolta volta. A „dinamikus megfelelőség“ előidézésénél azonban én úgy érzem, hogy az igealakok váltakozása zavar. Elejétől végig egyöntetűen kell hogy ránk zúduljanak Jézus szavai. Tehát vagy valamennyit többesszám második személyben, vagy valamennyit egyesszám második személyben kell fordítani. A magyar nyelvben — a zsidótól és görögtől eltérőleg — a többesszám második személy ragjai elnehezítik az ilyen mondatokat. Hogy megint a Szózat példáját idézzem: a „Hazádnak rendületlenül légy híve, ó magyar“ sort vétek volna „Hazátoknak rendületlenül legyetek hívei, ó magyarokéra változtatni. így tehát az alábbi fordításban Jézus valamennyi szavát egyesszám második személybe tettem. A bevezető szavak: „De nektek, kik rám hallgattok, ezt mondom“, elég világosan kifejezik, hogy ez az egyesszám mindenkinek szól. Természetesen a most mondottakkal nem fog mindenki egyetérteni: lesz olyan ember, akit nem zavar a személyváltozás a szövegben, és lesz olyan is, akit jobban fog meg a többesszám, amelyben a közösség élményét érzi meg. Ezért, mint már említettem, az új szentírásfordítások sohasem lépnek fel a kizárólagosság igényével: sokféleképpen kell elkészíteni az isteni szó táplálékát, hogy minden ember jóllakhassék vele.

Az alábbi fordításban tehát az egész szöveg során egyesszám második személyt használok, minden parancsnál új bekezdést kezdek, és lehetőleg megtartom a szövegek versszerű paralelizmusát. A 28-30. vers fordításában használt „azokra, akik“, „annak, aki“, „mindenkinek, aki“ szavak nehézkesek, és eltompítják a szavak ütőerejét, ezért elhagytam őket. A 29. versben szereplő „köpeny“ és „öltöny“ az akkori Palesztinában az éjszaka takaróként is szolgáló köpenyfélét és a hosszú tunikaforma inget jelentette: a „dinamikus megfelelő“ tehát a mai magyar

107