Szolgálat 22. (1974)
Halottaink - Dr. Zimándi Pius István O.Praem. (Beöthy Tamás)
mal szoktam találkozni: mindig szeretettel és hálával emlegetjük. Egyikük büszkén vallja, hogy 29 évvel az érettségi után úgy tudja a latint, hogy külföldi egyetemen az első helyre került. Szeretném néhány levelével megszólaltatni Pista bátyámat, Piuszt, ahogy magunk között hívtuk. 72 nyarán így írt: „Már igazán szégyellem magam, hogy ilyen sokáig hallgattam. Dehát, tudod, még nem vagyok nyugdíjban, és minden szabadidőmet a könyvtárban töltöm, hogy végrehajthassam még az utolsó tervemet: egy Mécs-monográfiát szeretnék írni, benne a fölvidéki, azaz szlovenszkói irodalom kibontakozását, és benne Mécs szerepét, stb. És bizony nem tudom, mennyi időm van még hátra, így állandó versenyfutásban vagyok az idővel. — ürülök, hogy olyan szépen dolgozol. Tudom, hogy nagyszerűen dolgozol, de túl igényes vagy önmagaddal szemben, és ez jól is van így ..." Egy éve névnapomra írt szokásához híven; ebben is bátorít, majd élete nagy művének befejezését, amelyen 37 évig dolgozott szabadidejében, így jelenti: „A mai napon végre föladom .életművemet1, a Péterfy Jenő élete és kora c. könyvemet. Fogadd tőlem olyan szeretettel, amilyennel küldöm. Ha még aztán el is olvasod, az lenne számomra a legnagyobb megtiszteltetés . . . “ Karácsonyra írtam Pista bátyámnak, nem tudom, megkapta-e még levelem, pedig biztosan örült volna, hogy boldogságról számolok be. Azt is megírtam, hogy könyvét szeretem, de sajnos idő hiányában lassan haladok vele. Én megkaptam az ő karácsonyi levelét, amelyet 6 nappal halála előtt írt; nem sejtettem, hogy az égből figyeli örömöm: „Leveledet, amelyben írod, hogy megkaptad Péterfy-könyvemet, megkaptam. Azóta már biztosan el is olvastad, amit — lévén vastag könyv — külön köszönök. Egyébként azóta már el is fogyott, legalábbis a kiadó könyvesboltjában már nincs belőle. Itt-ott bizonyára akad még valahol egy-egy könyvesboltban egy-egy példány, de az öröm számomra, hogy nem maradt a kiadó nyakán ..." Ezután arra kér, írjak édesanyámról, s ajánlkozik, hogy szívesen meglátogatja. „Testvéreidről nem tudok semmit ..." Pár napra rá ért ide a gyászjelentés. Váratlanul ért. Nem tudom kifejezni, mit éreztem. Mécs-monográfiája befejezetlen, s ez nagy veszteség. Munkáját félbeszakította a halál, de élete szerintem már régen teljes volt, mert teljes életet élt élete minden napján. Haláláról és temetéséről rendtársa így számol be: „December 20-án hajnalban szívinfarktus és tüdő-embólia okozta halálát. Álmában érte a vég, de bizonyára nem készületlenül, mert előző nap reggelén, mint minden reggel, bemutatta a szentmiseáldozatot a közeli Szent Ágoston-kápolnában. Az ünnepek miatt csak január 3-án tudtuk elbúcsúztatni a Farkasréti temető ravatalozójában. Nagyon sokan eljöttek a volt gödöllői és budafoki tanítványok közül. Régi óhaja volt, hogy ha egyszer meghal, szülei mellé temessük el a bácsalmási családi sírba. A temetést Udvardy József püspök úr végezte, aki iskolatársa volt Kalocsán. 40-50 oltártestvér kísérte koporsóját. A rendi családot ketten képviseltük, a többiek a nagy távolság miatt a budapesti beszentelésen vettek részt." Ez földi utazásának a vége. S ahogy nehezen kezdtem az íráshoz, úgy nehezen is fejezem be, könnyeim és a szívembe tóduló emlékek akadályoznak. Bánat és öröm keveredik, örülök, hogy kapcsolatba kerültem vele: ki tudja, mi lett volna belőlem nélküle. Könyvét még most sem fejeztem be, de boldogan forgatom, és büszke örömmel olvasom ajánlását: „Beöthy Tamás igen kedves tanítványomnak és barátomnak igen nagy szeretettel, Budapest, 1973. március 7. Zimándi Pista bácsi." A hiányt, amit távozása okoz, még nem tudom teljesen felfogni, sem a bánatot kimeríteni — a tudat, hogy mellettem áll és bátorít, örömmel tölt el. November óta rendkívül gazdagító élményeim vannak, bátorságom, reményem,( bizalmam, szeretetem eddig meg nem élt szinten szárnyal. Gyanítom: szeretett Pista bátyám keze van benne. Beöthy Tamás, Kanada 98
