Szolgálat 22. (1974)
Könyvszemle - Radó Polikárp: A megújuló istentisztelet (Nagy F.)
Kele Pál és Bán Endre közös könyvéhez Dr. Cserháti József pécsi megyéspüspök írt előszót. Vele együtt azt kívánjuk, hogy „e kis könyv is járuljon hozzá ahhoz, hogy a lelkiélet forrásait a II. Vatikáni Zsinat szellemében tudjuk újra feltárni, és a ma őszintébb keresztény magatartás és az újra megváltó életalakítás élővizeit meríthessük belőlük". Sz. F. Radó Polikárp: Amegújuló istentisztelet. Ecclesia, Budapest, 1973, 244 o. A liturgiatudomány egyik legkiválóbb magyar szaktudósa és apostola, az előszóban olvasható vallomása szerint, „amikor a helyszínen szem- és fültanúja lehetett a zsinat mindent megújító munkájának, lelkében kibontakoztak a liturgia fejlődésében lejátszódó múlt, jelen és jövő körvonalai; hivatásbeli feladatának érezte, hogy könyvben tárja a magyar olvasóközönség elé ennek a csodálatos folyamatnak az útját. Az utolsó vacsora terméből indult el ez az út, és napjainkon keresztül vezet Isten boldogító színelátására." — A kötet hat fejezetre oszlik. Véleményünk szerint tulajdonképpen két olyan részből áll, amelyek témájukkal, módszerükkel, talán keletkezésük körülményeivel is eltérnek egymástól. Az első öt fejezet, a könyv első része, a latin liturgia történetét vázolja fel. Radó professzor az előszóban megemlíti, hogy műve lassanként alakult ki a Hittudományi Akadémián tartott előadásai során; ez a célzás nyilván olyan liturgiatörténeti előadásokra vonatkozik, amelyekből a könyv első része lett. öt fejezet egymásután felvonultatja az ősegyház liturgiáját, azután az aranykor, a középkor, az újkor és végül a XX. század istentiszteletét. Élvezetes elbeszélés, plasztikus jellemzés, számos példa teszi elevenné a liturgikus élet szépségeit, alakulásait, fonákságait, visszaéléseit. A XX. századot tárgyaló fejezetben némi aránytalanságot véltünk felfedezni: mintha a liturgikus mozgalom a hivatalos római intézkedések ismertetése mellett nem kapta volna meg a neki kijáró méltatást. — A kötet hatodik fejezete, második része, oldalszámban is majdnem a fele, az istentiszteletnek a zsinattal megindult általános megújhodását mutatja be. Ez a rész főleg vagy talán teljes egészében olyan tanulmányok gyűjteménye, amelyeket az utóbbi évek során a szerző magyar egyházi lapokban tett közzé. Olvasás közben eleinte zavarónak tűnt, hogy a liturgiareform tíz évvel ezelőtti fázisait akkori, részben már túlhaladott szempontok szerint látjuk felvonulni; de aztán egyre élvezetesebbnek és tanulságosabbnak találtuk, hogy újra végigéljük az első népnyelven mondott szentmisét, a szentek trónfosztásának hamisan kiélezett szenzációját, a két szín alatti áldozás fokozatos térhódítását stb. — Azoknak, akik a már alig látó szerző helyett a kötetet sajtó alá rendezték, szemükre lehet vetni, hogy nem végeztek sokkal gondosabb munkát: nemcsak a fogalmazás pontatlanságaira és a stílushibákra nem vigyáztak, hanem pl. fél- benmaradt körmondatokat is lenyomattak. — Úgy gondoljuk, Páter Radó Polikárp liturgiatörténete alapvető fontosságú munka a katolikus magyar irodalomban; elsősorban a mai magyar papságnak lehet szinte felbecsülhetetlen hasznára. A történelem iskolájában megtanít arra, hogy az utóbbi négy évszázadban kijegecesedett liturgikus formákat viszonylagos értékük szerint nézzük, tudjunk tőlük elszakadni, és hogy megszeressük, magunkévá tegyük — a legteljesebb hithűség és egyházhűség szellemében, fegyelmezetten és okosan, lelkiéleti és lelkipásztori buzgóságtól indítva — a megújított liturgia bőséges gazdagságát, szabadságot, őszinte hitelességet, közösségi szellemet teremtő légkörét. Befejezésül hadd idézzük a könyv néhány mondatát: „Ma már rossz álomnak hat az elmúlt 400 esztendő tobzódó rubricizmusának megkötöttsége ... Az új vatikáni rítusban ez teljességgel megváltozott: válogatni lehet imádságokban, olvasmányokban, ünnepekben, misékben; a liturgikus gesztusok pedig a lehető legnagyobb mértékben hagynak tág teret az egyéni felfogás és áhítat kifejezésére ... A latin fal örök időkre ledőlt, és valósággá lett, hogy a liturgia és benne a biblia kincsestára minden nép előtt kitárja kapuját. Nerrtcsak a kultúrnépek- nek a nyelvein. A fejlődésben lévő, újonnan alakuló népek is saját nyelvükön vesznek cselekvő részt a liturgiában, és hallgatják az Isten igéjét. Az egységet viszont 92
