Szolgálat 22. (1974)
Eszmék és események - Levelesládánkból
Imával s egy beteges ember apró áldozatainak felajánlásával óhajtok csatlakozni a lelkeket mentő munkához. Legyen velünk Az, akiért élünk és vagyunk! Tessék elhinni, ha nem kapaszkodnék a Szűzanyába, ha nem imádkoznám naponta a rózsafüzért, már megzavarodtam volna. (19 éves fiát elvesztett édesanya) Kínába készültem, és a jó Isten fekvő tolókocsiba tett. 71 éves voltam januárban, de most már el tudok menni a kápolnánkba, és ott imádkozni az Anyaszentegyházért, különösen a magyar egyházért. Szeretnék én is szolgálatot tenni, de semmi mással nem tudok, csak az én gyarló imáimmal, áldozataimmal, szenvedéseimmel. (Gerinc- sorvadásos nővér) Nagyon jó érzés a vívódások közepette olvasni mások vallomását Öróla. Jól esett észrevenni, hogy mások is vívódnak. Jól esett azt mondani önmagámnak: Te nem vagy elveszve! Te akarod a jót! Elbuksz? Hát persze, hiszen ember vagy. Kezdd újra! (Fiatalember) Jó ez így, ahogy van. Néha még a legszükségesebb is hiányzik, de valahogy mindig megoldódnak a dolgok, és arra gondolok, vannak nálam még szegényebbek is. Hazafelé tartunk, kevesebb a málha, könnyebben utazunk. Odaát minden pótolva lesz. (Nyugdíjas) Az írásomon a kezem remegése látszik. Az idegrostok mentek tönkre, amin segíteni nem lehet. Ez már 13 éve tart és csak fokozódik. A kézírás már nem megy, a kézi varrás sem. No de ezeket géppel is el lehet végezni. Nem tudok továbbá teli pohárral koccintani sem, de csak a likörös pohárral nem, a boros, az megy! Annak van súlya! Valaki azt mondta erre a panaszomra: no de azért ha leltároz, még sok mindene megvan. Hát ez igaz, és azért hálás is vagyok. 73 éves vagyok. Sok problémám nincs az öregedésemmel szemben, mert tudom, hogy az én jó mennyei Atyám kezében vagyok. Az öregedés áldozati kerekét is mindig kell kenni. Tudom magamról. Halál: (Beszámoló Eichgrabenből, Kurfis Margit ferences misszionárius nővér haláláról:) Megérkezett már az örök hazába a mi jó Margit nővérünk is. Nem lehetett volna kívánni sem szebb halált, mint az övé. Igazán jutalma volt példás szerzetesi életének. Mindig önfeláldozó, magát odaadó (a kertben és konyhában dolgozott), másoknak örömöt szerző, saját magáról elfeledkező, türelmes és alázatos lélek volt. Betegségében pedig igazán türelmes bárány. Borzalmas rákbetegségében — amelynek tüdőre való áttevődése okozta halálát — sose panaszkodott vagy jajgatott. Egyszer, amikor kérdeztem tőle, hol vannak fájdalmai, bevallotta, hogy „mindenütt". Nem is félt a haláltól, és amikor arról volt szó, hogy virrasztani fognak mellette, nem találta szükségesnek, mondván: „ha meghalok, akkor a jó Istennél fogok felébredni". Utolsó éjszakáján egy óra felé mondta egész nyugodtan a mellette virrasztó nővérnek: „singen, singen!“ Két strófa után, majdnem vezényszóval: „es ist genug! beten!“ Közben eljött a főnöknő, a helyettese és az ápolónő, és imádkozták a haldoklók imáját, azután pedig a fájdalmas rózsafűzért. A harmadik szakasznál lassabb lett a lélegzése, és megállt. Egészen végig eszméleténél volt, de csodálatosan nyugodt. Halála után olyan szép lett, hogy nem győztem gyönyörködni benne. Fényképeket is csináltak róla, hogy testvéreinek elküldhessék. így tehát elveszítettük honfitársaink legjobbikát, azonban házi lelkészünk mondta a szentbeszédében, hogy most imádkozhatunk hozzá. Sőt minthogy éppen vasárnap volt és elég sok nép gyűlt össze a szentmisére, megkérte főnöknő anyánkat, hogy mondja el mikrofonon át a szentbeszéd előtt a mi nővérünk szent halálát. Most múlt két éve, hogy a paptestvérem meghalt. Ott voltam a sírjánál. Áldja meg a jó Isten a porát is. Csupa szeretet volt. Halála után is ér^em, hogy igazgatja a dolgaimat. Milyen jó lesz egyszer majd találkozni a szeretteinkkel! Milyen boldogság lesz az! 88
