Szolgálat 22. (1974)

Eszmék és események - Nagy János plébános levele két nappal halála előtt - Levél a brazil őserdőből (Kögl Szeverin)

templomunk. Nov.23-án egy óriási orkán földig rombolta Santa Ritának, legnagyobb, de legszegényebb közösségemnek templomát. Most pajtában misézem, de már elkezdtük az építést, és a buzgalom akkora, hogy bízom benne, hamarosan méltó templomunk lesz. összesen 11 templomunk ill. kápolnánk van a környéken, s ezenkívül még öt helyen tanteremben misézünk.

Mint gimnáziumi és felsőkereskedelmi iskolai igazgató, nem hagyhatom ki beszámolómból Santa Rosa kulturális fejlődését sem. Gimnáziumunk a világ egyik leggyengébb, de a környék egyik legjobb iskolája. A kultúra terén itt még tényleg őserdei állapotok vannak. De a helyzet javul, öt évvel ezelőtt az egész vidéken alig volt okleveles tanító. (Néhány elemit végzett intelligensebb parasztasszonyok tanították a gyerekeket.) A gimnáziumban az egész százkilométeres környéket beleszámítva egyedül voltam szakképzett tanár. Ma Nova Santa Rosa elemi iskolájában már csak oki. tanítónők tanítanak, és gimnáziumunkban az oki. tanárok száma négyre emelkedett (35 %). „Gyorstalpaló“ tanárképzésről van szó (intenzív vakációi kurzusok, 4x3 hónap), de ez is nagyon sokat segít. Csak félő, hogy az alacsony fizetés miatt elveszítjük őket: itt 1.20 $ órabért kaptunk 1973-ban, az állam 2.50-et fizetett, a Colégio Santo Américo pedig kb. ötöt. Egy jellemző eset: minthogy helyettes igazgatónk is megszerezte az oklevelet, elhatároztam, hogy lemondok javára az igazgatóságról. Az volt a válasza: sajnos nem vállalhatja, mert a helybeli kis kútpumpa-gyár eladója lesz, s így a jövő csak este óhajt tanítani. Eddig délelőtt, délután és este tanított: tehát mint utazó többet keres, mint egy tanár, aki egész nap tanít! Egy másik eset: a santaféi vezető tanító elment magasabb fizetéssel omnibuszsoförnek. Csak jobbmódú parasztlányok és asszonyok maradnak meg: ezeknek az állás mellékkeresetet jelent, ami az itteni patriarkális családi rend mellett lényeges, mert itt az asszonynak minden fillért, háztartási célokra is, kérnie kell férjétől. De ez külön fejezet népem történetében . . . Iskolánk fegyelme közmondásos kezd lenni a vidéken, s ezért a szülök szívesen hozzák ide gyerekeiket.

IV. Végül még valamit általában Santa Rosáról és vidékéről. A mezőgazdasági fejlődés óriási. Négy évvel ezelőtt a vidék nagyobb része még őserdő volt. Vidékünket ma talán legjobban az 50 év előtti Nagyalfölddel lehetne összehasonlítani: tanya- rendszer, tanyai iskolákkal, kis tanyaközpontok, járhatatlan utak, modern „betyárokkal“, stb. De rohamosan kertgazdasággá alakul át. Csak gondoljunk a mai gazdasági gépesítésre, kooperativizmusra, az állami kölcsönrendszerre, és elsősorban arra, hogy itt évenként kétszer aratnak. Vidékünket mint Brazília jövendő éléskamráját emlegetik. Itt épül, tőlünk 50 km-nyire, a világ legnagyobb vízi villanyerőműve: Itaipu. 3000 kor területet öntene el vízzel, három óriási gáttal (Asszuánnál nagyobb). Ezer szónak is egy a vége: Nyugat-Parana Brazília jövője: mezőgazdaságilag (búza, szójabab, disznó), iparilag és vallásilag. Vidékünk fogja táplálni a sok millió brazilt búzájával, az ipart villanyerejével, és misszionáriusokat adni a poshadt brazil kereszténység újjáélesztésére. Egyházmegyénkben nyolc szeminárium van; püspökünk minden gyűlésen azzal dicsekszik, hogy ez az egyetlen brazil egyházmegye, amelyben nincsen paphiány.

Egyészségileg nem panaszkodhatott. Jól vagyok, csak néha, egy-egy vasárnap este, az ötödik mise, a hatodik prédikáció és a tizenötödik keresztelő, esetleg még egy házasság és egy gumicsere után, szívem kissé rendetlenül kalimpál. De ez semmi, még bírom a strapát. Hogy csak egyet említsek, a vakációban egyedül utaztam kocsimmal Sao Paulóba, és az 1100 km-es utat (95 km földút) egy nap alatt tetteti meg. Reggel hatkor indultam és négyszeri megállással, amikor hol én, hol kmpóim, hol mindketten tankoltunk, pont éjfélkor értem be. Az omnibuszok, váltott sóforokkél, ugyanannyi idő alatt teszik meg ezt az utat. A különbség az, hogy az^omnjfous^ofój rök itt általában 18-20 éves fiatal emberek, én pedig a közeljövőben tíetoltom a hatvanadik életévemet. Egyszer voltam három napig kórházban egy ymégmórgesédfett“ aranyérrel, és egész életemben kb. egy hónapot töltöttem betegdégrieímécriágytospi

88