Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Leo Jozef Suenens bíboros: A remény az Egyházban - ma
lembe, úgy, mint az emmauszi tanítványok. És Jeruzsálemből tovább, „Júdeába, Szamariába“, mindenhová. Ma ez azt jelenti: az öt földrész belsejébe. Újból és alaposan föl kell fedeznünk reményünk igazi okait. A mi keresztény reményünk a szenvedés szakadékéban születik. Oda nyúlnak le gyökerei, onnét meríti erejét. A tavasz csak olyan magvakból kelhet ki, amelyek meghalnak a földben. Bíznunk kell: a földben, amely megteszi a maga munkáját, és a napban, amely szintén megteszi a magáét, és teljes bizonyossággal meghozza mindennap a hajnali pirkadatot. Az Egyház mint intézmény minden vonalon a változás állapotában van. Ez teljesen rendjén van így. Az Egyház, vagyis Isten népe, a történelemben és az időben él; erősen befolyásolja a körülvevő társadalom. Van egy mondás, amely szerint minden ember inkább gyermeke korának, mint szüleinek. Ez megmagyarázza a történelem nyomós befolyását, valamint azoknak az idegen elemeknek és hatásoknak a tömegét, amelyek eltorzítják az igazi egyházat. Elég belépni egy régi katedrálisba, hogy megállapítsuk, hogyan hagyta hátra rajta minden század a maga nyomait: a román vagy gót ívek alatt különféle korokból való rétegek láthatók, reneszánsz vagy rokokó díszítmények és egyéb elemek. Mindez nem része az eredeti székesegyháznak. De az eredeti állapot helyreállítását szolgáló munka, az átfestett freskók feltárása nem valósítható meg fáradság nélkül, és túlságosan meggondolatlan eljárással azt a veszélyt kockáztatjuk, hogy megsértjük magát a követ. A századok folyamán értékes kincsek halmozódnak fel, de bizarr elemek is. Ezek kényszerű kötelezettségeket teremtenek. Ezért az Egyháznak állandóan el kell különülnie a saját történelmétől, és az eredeti tükörben kell szemügyre vennie magát, mint amilyen születésekor volt. Hogy egy határozott példával világítsuk meg ezeket az összefüggéseket: érdekes elolvasni IX. Pius pápa élettörténetét, éspedig abban az időben, amikor az egyházi állam szétesőben volt. Ténylegesen az első vatikáni zsinat korszaka — amelynek folyamán Garibaldi csapatai a Porta Pián keresztül behatoltak a pápai Rómába — még egyáltalán nincs olyan messze. És mégis: egész világ választ el már tőle! Abban az időben az egyházi állam fenntartása az egész kereszténység és maga IX. Pius pápa számára lényegesnek tűnt az Egyház élete szempontjából. A belga és holland zuávok, akik felajánlkoztak, hogy életüket adják a pápa ügyéért, az Egyház szabadságát védelmezték. A lelki hatalom függetlenségéért küzdöttek, amely akkor egy területi szabályzathoz volt kötve. Az egyházi állam védelmezése tehát annyit jelentett, mint a pápa primátusának és a primátus hiánytalan gyakorlásának védelme. Tény, hogy a nemzetközi jog azóta tovább fejlődött. Olyan szabályzatot dolgoztak ki, amely az ENSZ-hez és UNESCO-hoz hasonló intézményeknek a nemzetközi jogban teljes jogi elismerést biztosít, anélkül, hogy ezeknek az intézményeknek területbirtokuk lenne. Az egyházi államot Garibaldi csapatai ellen védelmező önkéntesek csodálatot érdemlő vallásos meggyőződéssel 7
