Szolgálat 22. (1974)
Az egyház szava - Aquinói Szent Tamás a reményről
E) Az evangelizálás az Egyház evilági küldetése. Van aki az intézményes egyházban akadályt lát, és úgy gondolja, hogy az evangelizálást ettől elvonatkoztatva kell végezni. Kérdés: mi a viszony az egyházi intézmény meg a személyek vagy közösségek keresztény halaadása között? továbbá mi legyen az evangelizáció első célja: az egyházszervezés, vagy az emberek üdvössége? F) Rendes körülmények között az evangélium hirdetése nem lehet sikeres az egyházi élet tanúságtételétől függetlenül. Ebből kiindulva egyesek úgy gondolják: le kell mondani az evangelizálásról mindaddig, amíg az Egyház nem újult meg belsőleg, hogy teljesen Isten jeleként jelenjék meg a világban. Kérdés: mondjon-e le az Egyház a nemkeresztények evangelizálásáról, hogy előbb belsőleg újuljon meg, vagy pedig a befelé történő megújulás és a missziós működés egymás kíséretében menjen végbe, sőt legyen olyan szoros kapcsolatban egymással, hogy egyik ne történhessék a másik nélkül? G) Ha látjuk, mennyire hangoztatja az Evangélium az egység kötelességét, másrészt pedig milyen eltávolodás és mennyi szakadás uralkodik az emberek között — és ezt sokan igen nagy rossznak tekintik —, akkor úgy látszik, az evangelizálást úgy kell felfogni, mint minden ember egységbe gyűjtését. Másfelől az Evangélium azt tanítja, hogy a tanítványok különváltak a világtól, sorsuk az, hogy elfogják, gyűlöljék és üldözzék őket. Kérdés: alternatíváról van-e itt szó, vagy inkább ugyanazon valóság két oldaláról (a keresztény élet azonosulásának vagy különállásának kérdése). H) Az ökumenizmus minden keresztény egységére törekszik, és a párbeszédben kerüli azt, ami megoszt, kiemeli azt, ami közös. Kérdés: hogyan lehet ezt az egységtörekvést összhangba hozni az Egyháznak azzal a küldetésével, hogy az Evangélium teljes igazságát hirdesse. Mit gondoljunk arról, hogy csökkennek az áttérések más keresztény hitvallásokból? Vajon ez (többek között) a rosszul felfogott ökumenizmus következménye? AQUINÓI SZENT TAMÁS A REMÉNYRŐL iKor 13,14 a reményt a hithez és a szeretethez sorolja, amelyek teológiai erények. Föntebb (a.1) mondottuk, hogy a reményt az teszi erénnyé, hogy az emberi aktusok legfőbb szabályával érintkezik: mint első létrehozó okkal, amennyiben segítségére támaszkodik, és mint végső céllal, amennyiben élvezésétől várja a boldogságot. Ennélfogva világos, hogy a reménynek — amennyiben erény — lényeges tárgya az Isten. A teológiai erény lényege pedig az, hogy Isten a tárgya. Nyilvánvaló tehát, hogy a remény teológiai erény. Igaz, hogy a remény tárgya nem csupán Isten, hanem más javak is, amelyek elérését reméljük Istentől. De ami egyebet a remény vár, azt mind Istenre mint végső célra és első okra vonatkoztatva várja. Kétféleképpen ragaszkodhatunk valamihez: vagy önmagáért, vagy mert általa valami mást érünk el. A szeretetben az ember önmagáért ragaszkodik 64
