Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Jálics Ferenc: Isten népe: az Egyház reménye
sét tegye lehetővé. Parancsolás helyett arra ösztönöz, hogy mások vállalják a kezdeményezést. Ahelyett, hogy mindent megszabna, a szabadság légkörét teremti meg, amelyben mindenki hozzájárulhat véleményével a vezetéshez. Kikéri és komolyan veszi közösségének véleményét. Eléri, hogy a közösség önállónak érezze magát, és elosztja a felelősséget. A pásztor hivatásokat ébreszt, mert egyfelől fölfedezi a személyiségek rejtett képességeit, másfelől élő tanúsága a másokért adott élet boldogságának. Segít, hogy a közösség ne zárkózzék be a maga kis körébe, hanem nagyobb szükségletek szolgálatára álljon. A pásztor azonban hitközösségek megteremtője, amelyeknek a hit közösségben való megélése a célja. Minden társadalom vagy csoport egy közös cél érdekében egyesül, ez összetartozásuk indoka. Minden közösségnek annyiban van értelme, amennyiben tagjai mind egy cél felé vágyódnak és haladnak. A pásztor (apostol) olyan közösségeket teremt, amelyeknek közös célpontja az üdvösség a mi Urunk Jézus Krisztusban. Ez föltételezi, hogy vallásos jellegtől áthatott környezetet tudjon teremteni, az érintkezés olyan hangnemét, amely más, mint egy sportklubé, egy nevelési közösségé, egy jótékonysági csoporté vagy az emberi haladásra irányuló társaságé, — bár mindez mellékesen szintén szerepelhet. A pásztor olyan környezetet hoz létre, ahol az emberek Jézus Krisztus hitét szívják magukba, az ő magatartása és óhajai szerint élnek. Az Apostolok Cselekedeteinek könyve elmondja az első keresztény közösségről, hogy Isten igéjét hallgatták, kitartottak az imában, megülték az eucharisztiát és megosztották javaikat. A pásztori szerep tehát abban áll, hogy valaki felelősnek érzi magát mások hitéért és azért a környezetért, amelyben ezt a hitet élik. Ezt meggondolva megértjük, hogy ez a szerep lényeges alkotóeleme a hitnek. Ahol van érett hit, ott bizonyos fokú pásztori (apostoli) tevékenységnek is kell lennie, hiszen ez az egyén keresztény öntudatának és felelősségének megnyílása mások felé. Ahelyett hogy csupán saját hitéért érezné magát felelősnek, az érett keresztény felelősséget érez fiának, egész családjának, baráti körének, az egész plébániának, nemzeti egyházának és a világegyháznak a hitéért. Ezek különféle fokai a pásztori felelősségnek, de a törődés másokkal és környezetünkkel magában a hit dinamikájában rejlik. A pásztori szerepet rendszerint fölülről lefelé gondolják el, pedig a keresztény élet útja pontosan fordított. Az ember először csak a saját hitéért képes magát felelősnek érezni, azután kiterjeszti ezt közvetlen környezete egyik-másik tagjának hitére, és így növekszik lassan-lassan felelősségérzete, míg valami módon az egész Titokzatos Testtel azonosítani tudja magát. Ennek a felelősségtudatnak a feltétele a pásztori feladatok bizonyos mértékig közös viselése minden fokon. Az Egyház jelenlegi válságának legyőzésére nézve alapvető jelentőségű a keresztényeknek ez a pásztori öntudata. Ma a felelős pásztori szervezet a magas hierarchiától a plébániákig terjed. De a mi latinamerikai környezetünkben a plébános 20-30 ezer „lélek“ „gondviselője“. Lehetetlen, hogy egy-két 37
