Szolgálat 22. (1974)
Tanulmányok - Morel Gyula: A szociológia ösvényén a remény felé
nek és haladásnak fogná fel. De éppen az utolsó évek szélsőséges és gyakran alapvető emberi értékeket romboló kritika-mozgalmai figyelmeztetnek, hogy ne tápláljunk illúziókat. A törvényes szabadság (rechtliche Freiheit) ugyan a demokráciák állampolgárai számára a legmesszebbmenően biztosítva van, a tényleges társadalmi szabadság (faktische soziale Freiheit) azonban messze elmarad ettől.5 Konkrét példával kifejezve: a segédmunkásnak ugyanúgy jogilag biztosított szabadságában áll újságot vagy kiadóvállalatot alapítani, mint a milliomosnak, hogy kifejezze saját elgondolásait, a valóságban azonban nyilván nem áll módjában ezt megtenni. — Még egy másik szempontra is érdemes itt rámutatni. A társadalmi adottságok, és az adottságokhoz szol- gailag alkalmazkodó társadalom erkölcsileg mindinkább lehetetlenné teszi az elvileg rendelkezésünkre álló szabadságjogok gyakorlati érvényesítését. Legalábbis elgondolkoztató Adorno meglátása és elemzése: „A világ berendezése maga vált közvetlenül saját ideológiájává. Olyan irtózatos nyomást gyakorol az emberre, amely többet jelent minden nevelésnél. Valóban filozófiai idealizmus volna a nagykorúság fogalmáért síkraszállni anélkül, hogy tekintetbe vennénk azt a mérhetetlen megterhelést, amelyet a tudatnak ez az elhomályo- sodása jelent“.6 Riesman a „kívülről irányított embertípus“ veszélyéről beszél, ami észrevétlenül beszűkíti a szabad választás és a teremtő alkotás csodálatos emberi lehetőségeit.7 Mennyire tudatos mindez a mai emberekben? Felülkerekedés Itt végére érünk a tapasztalati tudomány lehetőségeinek. Az emberi valóság azonban a történelem folyamán szakadatlanul megnyilvánuló tudatban és a vallásos ember hitében messze fölülmúlja azt, ami a tapasztalati tudományok számára hozzáférhető. Amikor tehát a gondolkodó ember tudatára ébred bezártságának és abban elhelyezkedő szabadságának, s azután felfedezi ennek a szabadságnak társadalmi tehetetlenségét, akkor háromféle reakció között választhat. Egyik lehetőség a kétségbeesés és beletörődés. Gyakorlatilag ez belső vagy külső emigrációban nyilvánul meg: kivonom magamat abból a környezetből vagy életformából, amelyet értelmetlennek találok, de nem tudok változtatni rajta — vagy azáltal, hogy megszakítom vele a tudatos azonosulást és törődést, vagy azáltal, hogy fizikailag vagy jogilag elválok tőle. A teljes emberi egzisztencia viszonylatában a logikus következtetés ebben az esetben az öngyilkosság. A másik lehetőség a haladásba vetett optimizmus. Az emberi történelem sok jelenségét lehet úgy felfogni, mint lépést előre. Ha valaki nagyon hisz a fejlődésben, és elég erőt ad neki az a meggyőződés, hogy életével előmozdítja ezt, akkor számára így is megoldódik a probléma. A keresztény felfogást mindez a válasz, magyarázat és megoldás nem elégíti ki.8 Tehetetlenségének és reménységének dialektikáját talán az evangéliumi példával lehet a legjobban kifejezni: Tudja, hogy értelmes dolog a 30
