Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Gál Ferenc: „A reményben örvendezők..."

amennyiben utal az isteni személyek üdvtörténeti szerepére. Ezt a szent- háromsági vonatkozást még további krisztológiai és kegyelemtani utalásokkal lehet kiegészíteni. A krisztológiai tények azt tárják elénk, hogy az Atyának Krisztus iránti szeretetében benne van üdvösségünk munkálása. Jézus főpapi imájában (Jn 17) kéri a megdicsőülést a maga számára. Ebben nemcsak saját feltámadása van benne, hanem az is, hogy a benne hívők az egység megvalósításával tanúságot tegyenek róla a világ előtt, s hogy az örök életben vele együtt legyenek, és „lássák azt a dicsőséget, amelyet az Atyától kapott“. Ö tehát csak mint közvetítő, mint főpap és király dicsőülhet meg, vagyis népével együtt. Az Atya „mindig meghallgatta“ őt (Jn 11,41), tehát biztos, hogy ebben a vonatkozásban is elkötelezte magát.

Pál apostol ugyanezt a gondolatot fejtegeti, amikor Krisztusnak az Egyházzal való kapcsolatát veszi alapul. Az Egyház Krisztus misztikus teste és teljessége. A fő a mennyei dicsőségben is csonka maradna teste nélkül. Hozzá kell venni, hogy őt az Atya „tette az Egyház fejévé“ (Ef 1,22), tehát amennyiben neki elkötelezte magát, annyiban azoknak is, akik hisznek Krisztusban. A fő és a test kapcsolata azonban egyúttal jegyesi kapcsolat is, amelyet csak az el nem múló szeretet tehet boldogítóvá. Ezért kell, hogy „testének megváltója legyen“ (Ef 5,23). S végül az apostol még arra is rámutat, hogy Krisztus győzelme nem volna teljes, ha mint utolsó ellenséget le nem győzné a halált (1Kor 15,26), hiszen az Atya mindent a lába alá vetett.

A kiragadott szövegek mutatják, hogy reményünk tárgya nem egyszerűen valami égi jutalom, hanem a gyermek hazaérkezése az Atyához, ahová az elsőszülött, Krisztus már megérkezett. Egyben részesedés abban a szent- háromsági életben, amely az Atyából kitárul felénk a Fiú és a Szentlélek elküldésével. Ez a misztérium lebeg az apostol szeme előtt, amikor így ír: „Az Atya gyújtson világosságot a lelketekben, hogy megértsétek, milyen reményre hívott meg benneteket“ (Ef 1,18). A meghívásban benne van az is, hogy Lelke által „lelki emberré“ tesz bennünket, s így tudjuk értékelni adományait. A testi ember csak testiekre vágyik (Róm 8,5), a remény ápolásához hozzátartozik az is, hogy „ne legyünk lekötelezve a testnek“, sőt emelkedett lélekkel tudjuk „elfojtani a test cselekedeteit“. (A „test“ és „lélek" sajátos bibliai ill. szentpáli értelmére nézve vö. pl. X. Léon-Dufour bibliai szótárát.) Az ilyen keresztény remény valóban lehet hatékony tényező az életünkben, és nem álomvilágba kerget, hanem tökéletesedésünket biztosítja.

Az öröm forrása

A kinyilatkoztatás a mindennapi bajokkal küzdő embernek szól. Nem áltat azzal, hogy az élet megpróbáltatásai elől elmenekülhetünk, de biztosít arról, hogy a küzdelmek vége a biztos győzelem lehet. Ezért a remény összefonódik a türelemmel (Róm 5,4; 8,25). A remény központi* helyzetét és lendítő

19-