Szolgálat 22. (1974)

Tanulmányok - Gál Ferenc: „A reményben örvendezők..."

Gál Ferenc

„A REMÉNYBEN ÖRVENDEZÓK“ . . . (Rom 12,12)

Gabriel Marcel szükségesnek tartja, hogy a „földi vándorról“ írt könyvében a reményt is elemezze, mint létünk jellegzetes kifejezőjét. De az egzisztencialista filozófusok meggyőződése szerint nem mint lelki jelenségről vagy elvont fogalomról beszél róla, hanem azt fejtegeti, mi nyilvánul meg abban, hogy „én remélek“ (Homo viator, 1944, 37-86). A remélő ember felméri személyes helyzetét. Tudatosul benne, hogy átéli a hiányt, a nehézséget, szorongattatást, bizonytalanságot, és bízik valakiben, aki segítséget, szabadulást hoz. A valódi remény egy személy üzenete a másik személyhez, akinek képességeiről és hűségéről, vagy legalább jóakaratáról meggyőződött. A személyes üzenetben az a sejtés vagy bizonyosság is benne rejlik, hogy a másik nem érdektelen velem szemben, jelentek számára valamit. Mivel az ember végességének tudatában és létének veszélyeztetettségében remél Istenben, azért magatartásával az „élő örökkévalóságról“ tanúskodik, és behatol a transzcendens világba.

A vallásos remény Istenre mint személyre irányul, akit hitemmel a kinyilatkoztatásból ismerek meg. Meggyőződöm róla, hogy hajlandó velem törődni, érdemesít arra, hogy latbavesse értem mindenhatóságát, mert van benne irgalom, együttérzés és szeretet. Igazán remélni csak a kinyilatkoztatás Istenében lehet. Az írók és filozófusok istene legtöbbször csak felnagyított, egyoldalú ember. A hit ezzel szemben olyan Istenről beszél, aki „nem bánja meg adományait“ (Róm 11,29), aki türelmes és megbocsátó, s elkötelezte mar gát, hogy célhoz vezeti az embert. A megváltást hozzájárulásunk nélkül, saját kezdeményezésére vitte végbe, s meghirdette egyetemes üdvözítő akaratát (1Tim 2,5). Azért viselkedett így, hogy legyen bátorságunk feléje fordulni, amikor a hitből megismerjük. De kegyelmi hatása oda is elér, ahol tudatos hit nem alakulhat ki, mert nem ismerik a kinyilatkoztatást. A kegyelem hatására az ún. névtelen keresztényeknél is jelentkezhet valamilyen bizakodás. Megérzik, hogy az erkölcsi rendnek van szerzője, s hogy az ember többre hivatott, mint amit konkrétan megél. Ezért mi keresztények könnyen megértjük, hogy a remény mint egzisztenciális adottság ott van az emberben, s állandóan sarkallja, bátorítja és keresésre ösztönzi.

A remény vagy a semmi

Az utóbbi évtizedek tudományos és technikai haladása teljesen megérlelte az újkornak azt a gondolatát, hogy a világegyetem központja az ember, s benne jelentkezik a kozmosznak minden problémája. De amint J. B. Metz (Christliche Anthropozentrik, München 1962) kifejti, ez az emberközpontiság nem szubjektivizmus. Az érdeklődés előterében nem az egyes ember áll, hanem az emberiség, az ember történelme, a történelem értéke, s a vég je15