Szolgálat 21. (1974)

Az egyház szava - Hit, vallás, teológia (J. H. Newman)

dat: „a Fiú Isten"? Miért lenne fönségesebb a Fiú halála, mint bármi más halál, hacsak nem azért, mert ö ember létére Isten is volt? És az egész ószövetségen végesvégig mi más ad értelmet és meggyőző erőt annyi helynek és résznek, különösen a zsoltárokban és a prófétákban, ha nem ugyanez a teológiai formula: „a Messiás Isten"? Ez a mondat sohasem tehetné olyan élővé a vallásos szellemben a szent szöveg betűjét, ha nem mozgatná meg a képzelőerőt, és nem hihetnénk a csak-fogalmit messze felülmúló erejű meggyőződéssel. — A rituáléból is hozhatunk példákat a dogmának erre az erejére. Nézd a karácsonyi vagy vízkereszti istentiszteletet; a húsvétit, az áldozócsütörtökit, és (ha mondanom szabad) főleg az úrnapit: mi mások ezek a nagy ünnepek, mint e szavak kommentárai: „a Fiú Isten"? Pedig ki mondaná ezeket olyan elvontaknak, szárazaknak, hidegeknek, mint a puszta skolasztikus tudomány? Vajon a tiszta értelemhez szólnak-e, vagy a képzelőerőhöz? logikai képességünket érdeklik-e, vagy áhítatra gerjesztenek? Miért van az, hogy gyakran olyan alkalmatlanoknak érezzük magunkat a részvételre, hacsak nem azért, mert nem vagyunk elég jók; mert a dogma túlságosan csak teológiai fogalom számunkra, és alig-alig eleven kép? És ugyanígy a Szentlélek istenségét illetően: nézd a csodálatos erejű pünkösdi breviáriumi szakaszokat, — elvonásból és következtetésből születtek-e? vagy pedig Szent Atanáz kategorikus mondatának: „A Szentlélek — Isten" olyan hatása van a képzelőerőre és a szívre, hogy megszülethet a nemes „Veni Creator“ és „Veni Sancte Spiritus“ himnusz?

összefoglalom: A vallásnak a tényleges valósággal van dolga, a tényleges valóság pedig egyedi; a teológiának a fogalmakkal, a fogalom pedig általános és rendszeres. Ezért a teológia például a Szentháromság dogmáját mint sok tételből összetett egészet dolgozza fel; a vallásnak viszont minden egyes tétellel külön-külön van dolga, ezek szemléletéből él és virul. Ezekben találja meg az áhítat és hivő engedelmesség indítékait. Másfelől a teológiának az a szerepe, hogy kialakítsa és megvédje ezeket a tételeket, és ne csak egymásután szemlélje őket, hanem úgy, mint az igazság rendszerét.

Még egy megjegyzés helyénvaló itt. Ha a hitvallás egy-egy cikkelye olyan szorosan összefonódik az élő és személyes vallásossággal, amint ezt az imént megmutattam; ha indítékokat szolgáltatnak az ember cselekvéséhez; ha meghatározzák a lélek állapotát, azokat a sajátos gondolatokat, érzéseket és szokásokat, amelyeket e világról magával visz a másvilágra — akkor csodálkozhatunk-e, ha a hitvallás hangosan hirdeti: azok, akik bensőleg nem olyanok, amilyenekké Krisztus az ő eljövetelével és e tanítással tenni akarta őket, nem jutnak be abba a mennyországba, amelynek megnyitásáért Krisztus meghalt? Nem magyarázza-e meg a dogma elfogadásának fontossága azt a körülményes gondot, amellyel az Egyház beleilleszti a hitvallásba alkotóelemeit, azt a néhány egyszerű igazságot, és folyvást ismételgeti őket? És elfeledje-e Isten Egyháza, amelyre az evangéliummal való 'sáfárkodás rá van bízva, állandó kötelességét: „Jaj nekem, ha nem hirdetem az evangéliumot"?

56