Szolgálat 21. (1974)

Tanulmányok - Mihályi Gilbert: A hit mint a keresztény lét alapvetése

gyobb és erősebb hitet. Természetesen a tudás nagy érték, és a hitnek elő- segítője lehet, de önmagában, még ha teológiai műveltség is, nem hit. Ezt jól megérezte a tudós Pasteur, amikor azt mondta: „Mert sokat tanultam, olyan erős a hitem, mint egy bretagne-i parasztembernek; ha még többet tanultam volna, olyan erős lenne a hitem, mint egy bretagne-i parasztasszonynak."

A hit nem gnózis (ismeret). Természetes, hogy igyekszünk „ésszerű“-nek bemutatni, amint tényleg az is, de vigyáznunk kell, hogy ezzel az apologeti- kus igyekezettel ne tegyük ész-szintűvé. A hit ugyanis mindig osztozik az isteni szeretetmisztérium kimeríthetetlenségében és felfoghatatlanságában. Az ember persze, mint kereső és kutató lény, egyre mélyebben akar behatolni a megváltó szeretet titkába; igaz a klasszikus elv: „fides quaerens intellectum", a hit keresi a megértést, és magára a hit aktusára ésszerű elvek invitálnak. De azért a hit végeredményben mégsem észmunka eredménye, nem összehordható érvek és bizonyítékok erejében fogamzó belátás. Hanem benső megsejtése és megélése az önmagát közlő isteni szeretetnek, mint ahogy Péter tette, amikor megvallotta: „Te vagy Krisztus, az élő Isten Fia.“ Maga Jézus így magyarázta meg Péter hitének eredetét: „Ó boldog vallomás, amelyet nem a test vagy a vér sugallt, hanem a mennyei Atya nyilatkoztatta ki!" (vö. Mt 16,15-17)

A hit segít megközelíteni a vallás misztériumának a világát, míg a tudomány minden igyekezete ellenére csak tisztes távolságra jut el hozzá. Amikor pl. a hittudomány a fizika és a filozófia kategóriáival a transsubstantiatio (átlényegülés) tanába sűríti az Eucharisztia valóságát, egyszerre érezzük, mennyire elégtelenek a szaktudomány fogalmai a Szeretet Szentsége meleg valóságának kifejezésére; viszont az istentisztelet hitközösségében, amikor az imádkozó Egyház ünnepli a Nagy Szentséget, megsejtjük és megérezzük annak a határtalan isteni szeretet-gesztusnak a teljesebb értelmét, amellyel Jézus közeledett övéihez.

Ennyi, úgy gondoljuk, egyelőre elég a hit alapvető dimenziójának tanulmányozására, amit Ábrahám bibliai portréja nyomán kíséreltünk meg. Azért választottuk ezt az utat, mert — mint mondottuk — a Pátriárka az első hivő, jobban mondva hitünk atyja. Ezért állítja Szent Pál, hogy „aki hisz, az Ábrahám fia“ (Gál 3,7). Éppen ezért Ábrahám hitének története, ahogy a Nemzetek Apostola nyomatékosan hangsúlyozza, „nemcsak érte van megírva, hanem értünk is. Nekünk is üdvünkre van, ha hiszünk abban, aki a halottak közül feltámasztotta Urunkat, Jézust, aki vétkeinkért halált szenvedett és megigazulá- sunkért feltámadt" (Róm 4,23-25). Következőleg hitünknek Jézus Krisztus a középpontja. Az Istenember az a végső Másik, Akiben az Atya szól hozzánk (Zsid 1,2), Akiben megközelít bennünket és hív önmagához. Jézus az út, Akiben eltalálunk az Atyához, Akiben igent mondunk Neki: „őáltala hisztek Istenben" (1 Pét 1,21). Ez a hit pedig új létet ad: „Krisztusban újjá szült minket" (1,3). A Jézus Krisztusban való hit tehát új létünk alapvetése, ezért is

11