Szolgálat 20. (1973)
Eszmék és események - Levelesládánkból
hadiárva — szentelte fel a második világháború 98 hősi halottjának emlékére a nevüket arany betűkkel jelző oltárt, amelynek előrészén Király Róbert szobrászművész fehér márványból faragott Pietájának domborműve van. Tíz pap koncelebrált az oltár- szentelési misén és sokan mások is resztvettek rajta. A márványoltárban a község minden házából — amelyet ez alkalommal megszenteltem — egy kis kavicsot és a temető minden sírjáról egy kevés földet helyeztünk el, a vértanúk ereklyéi közelében. Élők és holtak oltára lett. A szentelt oltár tüzéréi a hívek valamennyien meggyújtott gyertyával mondták el a hitvallást, a képviselőtestület tagjai pedig megújították esküjüket. És valamennyien szentáldozáshoz járultak. Május 6-a örök emlékünk lett! + Meglátogattuk az urammal egy kis barátunkat, akit nemrég laicizáltak. Egyházilag rendezve van minden, szentségekhez járulnak. Sok mindent lehetett volna mondani, de semmi értelme nem volt, hogy megingassa az ember. Persze mi azt gondoljuk, az az igaz, hogy az Egyház — ahogy a történelemben megjelenik és az időben éli Jézus titokzatos életét — éppen olyan szűk ruhája az isteni Igének, mint akár a test, az ember teste az emberi léleknek. Ahogy Jézus vállalta, hogy alászálljon emberi testébe, amely ki volt téve minden szenvedésnek és károsodásnak, éppen úgy, mint másé, úgy azt is vállalta, hogy Titokzatos Testében is „meg legyen kötözve“, gúzsba legyen kötve. Hányán és hányszor nem érzik ezt a megkötözöttséget, de éppen itt van a nagy titok és a punctum saliens! Az, akinek ilyen mély egysége van Krisztussal, az Benne hagyja magát megkötözni ... Ez az egység Krisztussal, ez az, ami el kell hogy döntse az ember viszonyulását minden más dologhoz. Rá lehet erre nevelni valakit, valakiket? És ez a papnevelés feladata? Nem, erre nem lehet nevelni. Szóval legalábbis nem. Lehet átadni tanítást, lehet szoktatni és nevelni erkölcsileg magasabbrendű magatartásra, lehet bemutatni ennek példáját, és ez még mind nem elég. Ilyen élet csak olyanok életéből kaphat ösztönzést, akikben ez a Jézussal való egység megvan. Nagyon valódi, állandó, nagyon intenzív Jézus-kapcsolat, és nagyon sok ima, kegyelmi befektetés kell — és persze, Isten személyes hívása. Egészen alapjaiban kellene újra kezdeni a gondolkodást a papnevelésről, az nagyon jó lenne. Kár, hogy a teológusok és a nagy papok olyan nagyon okosak. Micsoda gátlás ez, mekkora fai, amit le kellene rombolni, és ott van a gyönyörű, egészséges perspektíva . . . (Persze könnyű ezt mondani a kicsiknek, akik nem látunk tovább az orrunknál!) + Igyekszem dolgozni az Anyaszentegyház szolgálatában, örömmel, odaadással, érezve a magam gyengeségét. Hála a jó Istennek, szeretem az Anyaszentegyházat, különösen is a Szentatyát, az Isten Népét, és kérem az Urat, ne tekintse az én vétkeimet, hanem Anyaszentegyháza hitét . . . Hála a jó Istennek, nincsenek hitbeli kételyeim. Amik voltak az Egyházat illetően, már szépen föloldódtak abban a mértékben, amelyben itteni püspök urunk mind jobban igénybevette szolgálatomat egyházmegyénkben. Lelkemben nagy öröm és béke él. Utazásaim közben szinte állandóan imádkozgatok, de sose tudtam kimondani öt folytatólagos mondatot ... A jó Isten sok szeretetet öntött a szívembe az emberek iránt és ezt a szeretetet hordozom mindenfelé. Ök is szeretnek. Sose szeretnék innen másfelé kerülni. A jövő februárban szeretnénk egy alapvető szentíráskurzust rendezni Quitóban. Ecuador gyönyörű fővárosában, amely három hétig fog tartani, a mi egyházmegyénkből való tanárok számára. Szeretnénk 60 vagy 80 tanárt, tanárnőt, mint jó világi keresztényeket kiképezni. A püspök úr már lelkesen mellettünk áll. Ezekben a hetekben is mindazt az időt, amit a kollégiumi munka szabadon hagy, utazásokra fordítom, hogy személyes kapcsolatok révén megismerjem a legjobb lelkületű és képességű tanárokat. Ez az a munka, ami lelkesít és ami életemnek értelmet ad. Ugyanakkor rendházunkban a most szokásba jött „deliberatio communitaria“-kban éljük meg igazán, hogy egy olyan baráti csoport vagyunk, akiknek az életében van egy misztérium: Krisztus meghívott bennünket. Közösen keressük a jó Isten akaratát . . . 88
