Szolgálat 20. (1973)

Eszmék és események - Sík Sándor, a lelkivezető (Volt tanítványa)

is volt, mikor gyónás után kijöttem tőle, hogy azt gondoltam: milyen jó lehet az Isten, ha ember ilyen jó tud lenni! De ezt nemcsak gondoltam, hanem reálisan éreztem, mintha megcsapott volna az Isten őrajta keresztül.“

Vezetésének további jellegzetessége volt: nagy realizmus, gyakorlatiasság, józanság. Konferenciabeszédeiben is „a hétköznapi kereszténységet“ tanította, aprópénzre váltva, a kisember életviszonyaiba beállítva a krisztusi tanítást, vagy egy nagy szent életének tanulságát. Ugyanezt tapasztalták egyénileg lelkigyermekei. „A lehető leggyakorlatibb lelkivezető volt. Nagy tudással, tapasztalattal, mélységes lelkiismeretességgel áttekintette a gyónás anyagát, osztályozta: .evvel ne törődjön, ez fontos, erre tartson1, és utána tudott egy olyan lendítő utasítást adni, hogy az ember avval kelt fel: ha századszor is, de megint megpróbálom újrakezdeni és sikerülni fog.“ Nagyon fontosnak tartotta az ún. „természetes erényeket“. Hogy akarjon keresztény lenni valaki, ha embernek se jó? A pontosságra pl. saját példájával nevelt: percnyi pontossággal jelent meg a megbeszélt időpontban. Amikor egyszer a bejelentett késett egy-két percet, ez elég volt ahhoz, hogy megjegyezze: „Már azt hittem, hogy nem jön.“ Soha többé nem késett el az illető . . . Ragaszkodott a józan értékrendhez. „A különleges imagyakorlat nem kötelesség, az alvás igen! Első a kötelesség, aztán a többi.“ Valakinek a beszámolójára, aki az évek során nem eléggé természetes irányban fejlődött, ezzel a ragyogó képpel reagált: „Nem istenes a rózsának tölgyfa módra, vagy a tölgyfának rózsa módra fejlődni.“ Mindenfajta túlzást egészségtelen lelkűiét jelének tartott. „Hogy nincsenek radikális megoldások, az Isten gondolata.“ — „Majd ha Isten többet akar magától, érthetően meg fogja mondani.“ — Nagyon szerette, kultiválta, ajánlotta a lelkiélet „ellenőreiként“ a négy sarkalatos erényt. Egyszer egy pedagógus-vezetettje tévedésből rosz- szabb osztályzatot írt be egy bizonyítványba és azzal védekezett: most már úgysem segíthet rajta. „Miért ne? — volt a felelet. — Az igazságos osztályozás mindennél fontosabb. Velem egyszer egy igazgatóm egy egész bizonyítványt átíratott egy osztályzat miatt.“ Kedvelt mondása volt, amikor elbocsátott valakit, a homlokára írt keresztjei mellé: „Legyen okos és jő!“ Külön- külön még csak hogyján ... de együtt bizony nagy művészet, ö nem érte be kevesebbel.

Realizmusának fontos oldala volt, hogy sohasem akart Istennél többet követelni a lélektől. „A Szentlélek Úristen nemcsak ott fú, ahol akar, hanem olyan tempóban is fú, ahogy akar, és nincs módomban előírni neki, hogy gyorsabban fújjon." Tudott bölcsen várni, míg a dolgok kiérlelődnek. És főleg — eléggé alig becsülhető tulajdonság — végtelenül megértő volt a szenvedő, megpróbált, megkísértett lelkek, s ugyanúgy a „peremen állók“ és „távolállók“ iránt. És a maga gazdag emberi tartalékából józan logikával és egyszerű szeretettel olykor életreszóló útravalót tudott adni nekik. Valaki, mikor családjával együtt igen keserves helyzetben volt, keserűeri kérdezte: mit vétettek, hogy Isten ilyen kegyetlenül bünteti őket? Ó „nem szisszent föl

76