Szolgálat 20. (1973)

Tanulmányok - Babos István: Az Egyház: Krisztus szentsége

támasztotta Krisztusban a Szentlélek által az élő Isten üdvözítő akarata. „Benne lakik testi formában az istenség egész teljessége, benne lettetek ennek a teljességnek részesei . . . Benne temetkeztetek el a keresztségben és benne támadtatok fel . . (Kol 2,9-12) Részesévé lesz a hívek közösségének, az Eucharisztiában Krisztus teste és vére táplálja (iKor 10,16), talán azt is mondhatnánk, hogy azonosul az isteni tervvel, mint Szent Márk sejteti: „beavatottjai“ (4,11), belső munkatársai, megvalósítói, megjelenítői, és nemcsak egyszerűen tudói Isten titkainak.

Az egyház Krisztusnak, az „ősszentségnek“ (Ursakrament) gyökér-, vagy törzsszentsége (Wurzelsakrament)12, az egyes szentségek pedig annak élet- megnyilvánulásai. így értelmezték Krisztus és az egyház, valamint az egyház és a szentségek egymáshoz való viszonyát a 4-5. sz.-ban, amikor az egyház liturgiája határozott formát öltött, — bár talán más szavakkal fejezték ki, és nagy vita dúlt arról, hogy hány életmegnyilvánulása van az egyháznak. Misztérium vagy sacramentum ugyanazt jelentette, és az üdvtörténet azon mozzanataira alkalmazták, amelyekben a láthatatlan kegyelem láthatóvá lett. A középkorban szűkítették le a sacramentum kifejezést a hét szentségre. A „misztérium" háttérbe szorult és legtöbbnyire az egyház tanításának titokzatos jellegére utalt. A második vatikáni zsinat az első századokban elfogadott széleskörű és struktúrára utaló értelemben használja újra a sacramentum kifejezést. Köznapi nyelven talán így írhatnánk le a szentség fogalmát: a szentség (misztérium) Isten örök szeretetének megnyilvánulása (jele) emberileg fogható módon, amint az emberrel személyes kapcsolatot (communio) keres. A szentségek tehát a személyes Isten „életjelei“. (Antropomorfikus kifejezés, amellyel nem tételezünk fel változást az örök Istenben.) Mielőtt az egyházra alkalmaznánk a kifejezést, lássuk röviden, hogyan alkalmazható a meghatározás az üdvtörténetben?

Négy egymást követő szentségi fogalom

1. Az ember ősidőktől fogva „ismerte" Istent műveiből (Róm 1,20). Ez az ismeret nem jelentett szükségképpen személyes kapcsolatot. Erre a személyes kapcsolatra csak akkor lett képes az ember, amikor Isten kinyilatkoztatta magát, mint „az élő Isten“, aki szereti az embert. Mielőtt Istennek ez a kinyilatkoztatása ismertté vált volna az ember előtt, akkor is tudatában volt, hogy valami vagy valaki vonzza, hívja őt egy magasabb életre. A villámlás., vihar, tűz, tavaszi eső, melegen sütő nap mögött sejtette a VALAKIT, akivel kapcsolatot akart teremteni, mert így látta biztosítva boldogságát. A hívás Isten hívása, kegyelem volt. A lelkiismeret szerinti gerinces élet erre a kegyelemre válaszolt. Mindkettőnek kifejezésmódja a teremtett világra korlátozódott, és mivel közvetlen (személyes) kinyilatkoztatás nem létezett, nehéz ezekben a szertartásokban megkülönböztetni az igazit és a hamisat. Ennek ellenére a teremtett világ nemcsak mesterről és műről beszélt meglétével

(Vorhandensein), hanem mélyebb értelmet kapott. Az ember — ha homályo*

35