Szolgálat 20. (1973)
Tanulmányok - Babos István: Az Egyház: Krisztus szentsége
tása nem villámszerű ismeretközlés, hanem a történelemben kibontakozó folyamat: üdvösségtörténet. Ma a cselekvő, minket embereket üdvözítő Isten az érdeklődés középpontja, aki már évezredekkel az írásban megrögzített kinyilatkoztatás kezdete előtt belenyúlt a történelembe, hogy az embert mint barátját magához ölelje. 2. Az egyház fogalmának megértése is mélyült az előbbi pont hatására Végre megszabadult az egyház a földi ország birtoklásától — amit oly fontosnak tartott a középkorban függetlensége és a lelkiek biztosítására —, hogy teljesen hivatásának élhessen. Az egyház nem megkövesedett társadalmi rendszer, hanem elsősorban életközösség Krisztusban. Ezt táplálja és erősíti, s úgy szolgálja az emberiséget, hogy Krisztusra mutat. Az Egyház: Isten népe, zarándokúba utolsó szakaszán az üdvösség felé. 3. A liturgikus mozgalom megerősödése, ami az előző századok individualista és sokszor önmagát kereső jámborságával szemben egyre inkább hangsúlyozta a közösség fontosságát és Krisztus jelenlétét és imádását az egyház liturgiájában. Nagy előnye volt a zsinatnak, hogy egrészt az előbbi áramlatok egyre jobban éreztették hatásukat az egyházban, másrészt nem kellett tévedésekkel foglalkoznia, hanem kiegyensúlyozottan fejthette ki tanítását az egyes pontokban. Az előző zsinatok azzal, hogy elítéltek egy-egy tévedést, megállították azoknak bomlasztó hatását. Ugyanakkor, akaratuk ellenére igen sokszor az ellenkező végletbe, vagy legalábbis egyoldalúságba szorították a zsinatot követő kor teológiáját. A legutóbbi zsinatnak, tekintve előbb említett előnyös helyzetét, sikerült több ilyen túlkapást és egyoldalúságot kijavítania. A szentségekkel foglalkozó több újabb tanulmány sajnálattal említi, hogy Krisztus megdicsőült embersége, amely az ősegyház liturgiájának és lelkiéletének a magva volt, majdnem teljesen kiszorult a liturgiából és a hívek lelkiéletéből a későbbi századokban.3 Jungmann szerint ennek fő oka az arianizmus (4. századi eretnekség, amely tagadja Jézus Krisztus istenségét) elleni küzdelem volt. Az egyház annyira hangsúlyozta, hogy Isten van jelen az Oltáriszentségben, hogy Krisztus megdicsőült embersége szinte teljesen eltűnt a köztudatból. Ennek következtében a szent Isten és a bűnös ember közötti szakadék szinte áthidalhatatlanná vált (pedig Krisztus ezt áthidalta). A kegyelem új és nem egészen szerencsés értelmezést kapott: segítő kegyelemmé vált, ami szükséges ahhoz, hogy a parancsokat megtartsuk, nem pedig a feltámadt Krisztus életében való örömteli részesedés gyanánt tekintették, amit az Egyház elérhetővé tesz számunkra a szentségekben és főleg az Eucharisztiában. A lelkiéiet a bűnnel való küzdelemmé vált. Ezzel szemben az ősegyház lelkiéletében a feltámadt és megdicsőült Krisztus a központ. Talán ezt akarja hangsúlyozni az újszövetségi írásokban a 109. zsoltár gyakori idézése (vö. Mk 12,36; Csel 2,34; 7,55; Róm 8,34; Ef 1,20; Kol 3,1). Mit mond pl. a kolosszei levél? „Krisztussal feltárhadtatok, keressétek, ami fönt van, ahol Krisztus ül az Isten jobbján. Ami ott fönt van, arra 30
