Szolgálat 20. (1973)

Halottaink - Szívós Donát OSB (Conf rater)

ról jött ösztöndíjas pappal megkezdte működését. Három évig vezette az intézetet, majd 1968-ban a budapesti Központi Szeminárium rektora lett. 1969. jan. 23-án a Szentatya arénai címzetes püspökké és esztergomi segédpüspökké tette. Püspökszentelése február 12-én volt a Szent István bazilikában három társával, Kacziba József győri, Udvardy József Csanádi apostoli kormányzóval és Vajda József váci segédpüspökkel együtt. A négy új püspöknek VI. Pál pápa pásztorgyűrűt és mellkeresztet küldött ajándékba. Zemplén György püspökké szentelése után is a szeminárium rektora és professzora maradt egészen haláláig.

Múlt év december 29-én Rómába ment, hogy résztvegyen az Aquinói Szent Tamás Társaság munkaülésein. A január 16-áról 17-ére virradó éjjel rosszul lett. Reggel beszállították a Salvator Mundi klinikára, ahol tüdőödémát állapítottak meg. Amikor állapota kissé javult, hazaszállították, de már halálos betegen. Hosszú szenvedését türelemmel viselte. Március 29-én reggel húnyt el. Végső akarata az volt, hogy a zirci apátsági templom kriptájában, csendben helyezzék örök nyugalomra. Előtte április 6-án az egyetemi templomban Ijjas József kalocsai érsek vezetésével négy püspök koncelebrálta a szentmisét érte; a gyászbeszédet Fábián Árpád püspök, szombathelyi apostoli kormányzó mondta.

Tudós családból származott — édesapja fizikus volt, Eötvös Loránd egyik legjobb tanítványa, az egyik hidrodinamikai tételt róla nevezték el —, s ehhez híven pedagógiai működése mellett egész életén át tudományos téren is tevékenykedett. Aquinói Szent Tamás tanulmányozását összekötötte a modern mélylélektan ismeretével. „Sors és jellem“ c. karakterológiai könyve mellett számos tanulmányt írt hazai és külföldi lapokba és elkészítette bölcseleti és erkölcstani egyetemi előadásainak jegyzeteit.

Jelmondata volt: „Magis prodesse, quam praeesse.“ Negyven éves nevelő munkájával ennek igyekezett megfelelni. Életében pedig — mint Fábián püspök mondotta róla — maga is meg akarta valósítani azt az eszményt, amit tanított.

R.

Dr. SZÍVÓS DONAT OSB (1898— 1973)

1915-ben lépett a bencés rendbe. 1922-ben szentelték pappá. Mint tanár működött Komáromban, a pannonhalmi tanárképző főiskolán, 1929-től Budapesten (közben két évig házfőnök és igazgató Esztergomban). 1948-tól kezdve lelkipásztori munkát végez a józsefvárosi plébánián. Súlyos betegségének, a Parkinson-kórnak jelei ekkor már mutatkoznak. 1952-ben Pannonhalmára megy, ahol állapota egyre romlik. Élete utolsó 12 évét magatehetetlen betegként, állandóan ágyhoz szegezve tölti, csak a Szociális Otthon ápolónővéreinek odaadó gondossága tudja valamennyire elviselhetővé tenni napjait. 1973.jún.28-án húnyt el.

„Finis coronat opus“: Szívós Donát szép munkásságát megkoronázta az Istentől adott még szebb — sőt a hit merészségével mondva: szent vég. Életműve az „actio catholica" jegyében állt, élete végén megkapta a „passió catholica“ kegyelmét. Résztvehetett csodálatos türelmével Krisztus szenvedésében, s így lehetett — reméljük — részesévé Krisztus dicsőségének.

Életművének volt egy rejtett, csak rendtársai előtt ismert része. Ez pedig példaadó szerzetesélete, a kötelesség hűséges teljesítése. Akik együtt éltek vele, láthatták, hogy nemcsak a közös imádságokon volt mindig jelen, hanem reggeli miséje után a kápolnában mindennap legalább félórás elmélkedést végzett. Elmélkedéseiből, imádságaiból meríthette azt a sok szép és mély gondolatot, amelyet beszédei és írásai hirdettek.

Már többen — tanítványainak százai — voltak tanúi pedagógiai bölcsességének. Megismerhették alapos tudását, amelyet főként a latin órákoh árult el. Az ország legjobb latin tanárai közé tartozott, alapos szaktudása a jó tanító didaktikai ügyességével párosult. A tanításnál azonban még fontosabbnak tartotta a nevelést. Tanít100