Szolgálat 19. (1973)

Boros László: A boldog ember és Istene

életét, hogy amit meghódított, az eltorlaszolja előle az ismeretlenbe vivő utat. Több ő, mint mindaz, amit ebben az életben elért, megvalósított, vágyával kergetett, megismert és megszeretett. Életünkből a megoldódott biztonság egzisztenciális érzése tör föl: „Létem lényegét senkisem veheti el tőlem; szent frisseséggel és gondtalansággal tarthatok a mindig nagyobb felé, anélkül, hogy bármi is „leköthetne" magamban, vagy a világban; engedhetem, hogy igénybevegyenek, nyugodtan elidőzhetem a világ szépségénél, de résztvehetek az emberek gond- jában-bajában is." Alapjában véve a „lelki szegénység" a szerető szív nyitottsága: mindegy neki, sok vagy kevés sikerül-e az életében. Már nem a dolgok külső megjelenését, felszínét látja. A lélek fülelőn fordul kifelé, nem tolja előtérbe sajátmagát, megszabadult önmagától. Legyőzi a szokások, a hétköznapok, a fáradt eltompulás hatalmát. Elszakad megrögzött beidegzettségeitől, belső mozgásának iránya egyre „távolodik" önmagától, nyitott a „más" mindig új jelenlétére. A bensőleg független ember első, szinte „ösztönös" rezdülése: szerény jóakarat az élet, az események, az emberek iránt, nem pedig birtokbavétel. Ez a teremtő erejű együttlét a másikkal. Ki tud tartani még akkor is, ha nem viszonozzák, ha félreismerik vagy visszautasítják. Ebből a belső eloldódásból fakad a lényegi fordulat a bensőség felé, és az képesít egy új világ megpülantására: Az ember a dolgokat önmagukért akarja, eredeti szentségükben, nem elsősorban azért, hogy „használja" őket; el tud időzni annál, ami előtte van, ami eléje tárul; meg tud állapodni tágranyitott érzékekkel és kitárult lélekkel; nem az övé a vüág és mégis mélyebben, bensőségesebben adja magát neki, mint bármi birtokolás lehetővé tenné. így jön létre „oldott egzisztencia", szemlélődőképességével és mélyreható tudásával. Az ilyennek az emberek feltárják legtitkosabb valójukat, mert tudják: itt nem használják ki és nem használják el őket, nem manipulálják, nem kényszerítik a célosság idegen kereteibe, nem tudnak mindenre kádenciát, hanem úgy fogadják el őket, amilyenek, örömük és bánatuk páratlanságában, űj vüág támad az ilyen élet körül, az önátadás benső magatartásából sarjadó világ: a megismételhetetlennek, az otthonosságnak, a megbecsülésnek, a védettségnek a birodalma. „Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa" (Mt 5,3).

Másodszor: a szomorúság. A sajátmagától való elszakadás tiszta magatartása, a „lelki szegénység" képessé teszi az embert a lényegi együttlétre másokkal. Ez nemcsak a beleélés képességének különleges finomságát jelenti, hanem ezen túlmenően azt, hogy részt tud venni másnak a sorsában. De különösen a szorongatottakhoz, megtörtekhez, megalázottakhoz vonzódik az ilyen ember; olyanokhoz, akik nem képesek szabadulni többé fájdalmas sorsuk súlyától. Minden hátsó szándék nélkül, megilletődött tisztelettel nyílik meg a másik bajának, és saját84