Szolgálat 19. (1973)

Walter Nigg: Kopog az ajtónkon a szent

hazug álarcát, arcába nézzen és leleplezze annak, ami: a gonosz zsoldosának. Bizony Donoso Cortés szava ma érvényesebb, mint valaha: „Csak szentek tudják ma már meghozni a beteg népeknek az óhajtott gyógyulást.“

A szentek láthatatlan küzdelmével függ össze tiszteletük is, amelyben ma is részük van, ha nem is ugyanolyan mértékben, mint azelőtt. A „szentek tisztelete“ kifejezés talán elkoptatott fogalom és jobb lenne, ha ebben a formában egy darabig nem alkalmaznánk. De arról, amit jelent, nem mondhatunk le. A szentek azok a titokzatos állapotba ragadtatott személyek, akiknek most is hatalmában van beszélni velünk, sokszor hangos szóval is; láthatatlanul körülöttünk állnak és soha véget nem érő párbeszédet folytatunk velük. Csodálatos, egészen szokatlan szavakat hall meg az ember ebben a benső beszélgetésben. A lelkileg éber keresztény szakadatlanul beszélget a szentekkel; Isten követei ők, mindig szólhatunk hozzájuk és félreérthetetlenül felelnek is nekünk. A szentekkel folytatott, csaknem szavak nélküli, és mégis állandó beszélgetés lelki erőforrássá növi ki magát; új lelkiség származik belőle életünkbe, amelyet már-már az ürességbe süllyedés fenyeget. Szarovi Szerafim, a keleti egyháznak ez a ragyogó szentje, azt mondta egyszer a lelki vezetése alá tartozó apácáknak: „Ha majd nem leszek, jöjjetek el gyakran a síromhoz, jöjjetek mindig, ha van rá időtök, mondjatok csak el mindent, ami szomorít, beszéljetek velem úgyr mint aki él, mert számotokra mindig élni fogok, hallani foglak titeket, és a bánatotok elmúlik.“ Ezt a kijelentést a racionalista ember képtelen felfogni, értéktelen képzelődésnek látszik előtte. A valóságban pedig misztikus kijelentés, amely a szentek és az emberek időtlen kapcsolatát tanúsítja. Olyan mélységekbe nyúlik, amelyek szavakkal ki nem meríthetők. Milyen szép és vigasztaló, hogy mindent elmondhatunk nekik, és mindig hallanak bennünket. Ez a bizonyosság elűzi az el- hagyottság érzését és csendes örömet vált ki. A szentek élnek, akkor is, ha elszenvedték a halált, mindig újból kopognak az ajtónkon, szünet nélkül kopognak, míg bensőnk elreteszelt kapuja hirtelen enged.

Bernanos, aki olyan sokkal járult hozzá a szentek újfajta megértéséhez, szerette hangsúlyozni: „A mi Egyházunk a szentek egyháza.“ Ezt a kijelentést nem felekezeti, dicsekvő értelemben kell felfogni, hanem mint utalást arra, hol van az Egyház súlypontja. Ugyancsak Ber- nanostól származik ez a mondat: „Ha követtétek volna a szenteket ahelyett, hogy tapsoltatok nekik, Európa nem látott volna reformációt és vallásháborúkat, de a szörnyű spanyol elnyomást sem.“ Ennek kell meghatároznia a szentekhez való jövendő viszonyunkat. Túlságosan sokáig csodáltuk, dicsőítettük és magasztaltuk őket, pedig példaképeink ők: tennünk kellene azt, amit tettek. És itt hárítsuk el még az utolsó félreértést is: a szentek nem kivételes személyiségek, nem lelki „Über15