Szolgálat 19. (1973)

Walter Nigg: Kopog az ajtónkon a szent

ság birodalmába hatoljon, ha az emberek lelkét kell megvilágosítani és megmenteni. „A szentség olyan formájára van szükség, amely a mának kell, újfajta életszentségre, olyanra, amilyen még nem volt“ — írta az Egyház küszöbén megrekedt Simone Weil, majd így folytatta: „Ez, legalábbis ma, megengedett kérés, megengedett, mert szükséges. Azt hiszem, ez a legelső kérés, amit, ebben vagy más hasonló formában, most ki kell mondanunk, mindennap, minden órában, mint ahogy az éhes gyerek mindig újból kenyeret koldul. A világnak szüksége van zseniális szentekre, akár a pestises városnak orvosokra. Ahol a szükség, ott a kötelesség is.“

A szentet állandó istenközelsége teszi szentté; ezzel megneveztük a döntő kritériumot, amelyen léte áll vagy bukik. A szent az Isten közelében tartózkodó ember, akit Mária Magdolna módjára semmi ráragadt hibája és gyöngesége nem tarthat vissza attól, hogy Krisztus lába elé vesse magát. Átvergődött az élet minden bozótján, és végül eljutott a tenger szélére; itt már nem marad más hátra, mint hogy eszeveszetten belevesse magát Istenbe. Senki emberfia nincs egészen az Istennél, mindegyik legföljebb közeledik hozzá, de a szent egész szorosan közelébe jutott. Isten jelenlétében él; igaz, saját tapasztalatából ismeri ő is Izaiás próféta feljajdulását: „bizony elrejtett Isten vagy“, elrejtett a mi emberi értelmünk számára; de sohasem fejleszti ki ebből az Isten távollétének álteológiáját, amelynek szellemeskedő locsogásában csak zsákutcába jutásunk fejeződik ki. Távoli Isten nem Isten. A szent, éppen ellenkezőleg, Isten állandó jelenlétében él, és ez a tény váratlan új fényt vet korunk istenközelségének és istentávolságának súlyos kérdésére. Az istenközelség a szent legbensőbb titka, messzebbre nem hatolhatunk misztériumába. Egészen közel van Istenhez, de még mindig nem elég közel. A szentet besugározza Isten ragyogása, önmagán tapasztalta meg Isten irgalmát és visszatükrözi Isten szeretetét. Isten biztos védelmében él, ez kisugárzik belőle és másokra is átragad. Akinek ez a megtapasztalás osztályrészéül jutott, abból eltűnik minden közömbösség az állítólag unalmas, színtelen szentek iránt. így csak az beszélhet, aki csak azokat a szentképeket ismeri, amelyeket azelőtt a barátságos kapucinus atyák szedtek elő a csuklyájukból és osztogattak, de még sohasem találta el a szentek szívekben olvasó tekintete. Nincs boldogabb és nagyszerűbb, mint az az illat, amely az Isten közelében élő szentekből árad. Ez az élmény hirtelen tudatára ébreszt, hogy a szentek nem kívülről kopogtatnak ajtónkon, hanem belülről: lényünk legmélyebb magva ez. Az ajtó felpattan, és a szent átlépte küszöbünket. Mert Isten közelségében él, a szent az az ember, aki tud feleletet adni. Minden látszólagos jelentéktelensége ellenére küldetése van, üzenetet kell közvetítenie, és missziója feleletet ad korának kérdésére. A mai ember tanácstalan helyzetben van, és ez a tanácstalanság lassanként az

13