Szolgálat 19. (1973)

Walter Nigg: Kopog az ajtónkon a szent

eltussolása azoknak a szakadékoknak, amelyek szélén a szent is vándorolt! A semmitől vissza nem riadó, tabut nem ismerő valóságszeretetnek semmi köze a leleplezéshez és lemeztelenítéshez; utóbbi mindig közönséges gondolkodásra vall. A szentek Isten leggyöngédebb költeményei közül valók, maga a Mindenható saját magának énekelte ezeket az édes dalokat. Aki erre az énekre hallgat, az, mint az Énekek éneke Sulamitja, „beteg lehet a szerelemtől“. A szentekhez való közeledésünkben mindenekelőtt arra figyeljünk, hogyan közelítették meg a későbbi szentek a korábbiakat; és ha értelmezni kell valamit, mindig szentekkel magyaráztassuk a szenteket; csakis ez a hermeneutikai elv felel meg az új ikonoszófiának. De ez nem sikerül első nekifutásra; lélekben együtt kell élni a szentekkel, mindig újból kérdezgetni őket, bizalmas viszonyba kerülni velük, míg feltárják nekünk az örök titkot, amely mindig titok marad és sohasem látható át a maga teljességében. Egész idő alatt benső odaadásra van szükség; csak ha szenvedélyes szeretettel törekszünk rá, jutunk velük eleven kapcsolatba, olyanba, amely lángol és ég, világosságot teremt és meleget ad. Csak aki fáradsággal törekszik, hogy a szentek oldalán járjon, velük lelki kapcsolatban maradjon, annak lesz végül is és váratlanul osztályrésze az a leírhatatlan mosoly, amely üdvözlésében az örömet, a tökéletes örömet zárja magába. Ebben a pillanatban a szent a mai kétségbeesett embernek is halkan azt súgja a fülébe: A keresztény ember győzelme mindig a vereségében áll, a hivő hatalma csak tehetetlenségében tűnik ki, a páli paradoxon szerint: Mikor gyenge vagyok, akkor vagyok erős. A keresztény életszentség története egyedülálló, egyszeri történet: nem ugyanannak refrénszerű visszatérése; egyedül ez képes újra fölismerhetően megjelentetni Krisztus arcát a modern világban is; a szentek az Evangélium élő kommentárjai.

A szentek korszerű beállítása olyan átértékelésre kényszerít, amelyet nem szabad halogatnunk többé. Rendszerint a szentet minden erénynyel felékesített embernek tartják. De az erényes szent ellenszenvet vált ki: az ember megérzi a nevelői szándékot és elveszti a kedvét. Az erkölcsi erények glorifikálása helytelenül kiragadja belső összefüggéséből a szent alapvető célkitűzését; mert az erkölcsi erények a vallásos gyökérből kihajtó virágok és gyümölcsök. Ma már nem az a fontos, hogy a szentek erényes életére fektessük a fősúlyt, mert ezzel múlhatatlanul moralizáló szemléletmódba tévedünk. A szentek nem erénycsőszök, nem feddhetetlen mintagyerekekként állnak előttünk, és nem rátartiak a tisztaságukra; erről tanúskodik már jellegzetes bűntudatuk is. Sohasem érezték magukat gáncstalan lovagnak; inkább egyetértenek Marie Noel kijelentésével: „A szent nem tökéletes, nem értékes ember, hanem olyan, aki semmit sem ér, aki semmi. De ezen a semmin át az Isten halad — mint a forrás vize egy csatorna széles, tágas nyílásán

11