Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - Török Jenő: Házastársi lelkigyakorlatok

viselni, sőt pozitív megoldáshoz juttatni. Dialógus során történik a szerepek szükséges megosztása és összeegyeztetése.

A dialógus vonalába esik nem utolsó sorban — s ez már átvezet a természetfölötti eszközökhöz — a közös imádság, még ha csendesen is, de egymás mellett; legalább egy közös esti Miatyánk, hangsúlyozva a „miképpen mi is megbocsátunk“-at, s ezzel biztosítva, hogy az est ne szálljon le haragjuk fölött ... A döntő súlyú dialógus keresztény házastársak számára a közös Szentírás-olvasás, a közös eszmélődés az Igén: vajon itt és most mi az Isten akarata a számukra? (Ehhez jó egy-két példát bemutatni, vagy közösen megpróbálni.)

Épp ez a közös eszmélődés Isten akaratával kapcsolatban, az élet konkrét problémái során, lesz a leghathatósabb ellenszere annak az egészségtelen kettősségnek, amely sajnos oly sokakra jellemző: hogy ti. két külön, egymástól független síkon folyik az ún. természetes és az ún. lelki élet. Az ilyenek nyomasztó „kötelességnek“ érzik a meghatározott napi imaadag elvégzését: derék, elfoglalt édesanyák panaszkodnak, hogy „elhanyagolták“ Istent, mert kevés idő jut az imára, s mikor jut, családi gondjaik miatt „szórakozottak“. Caffarel abbé, a házassági lelkiség avatott tollú írója biztatja az ilyen édesanyát: „Tegye nyugodtan imája tárgyává elszórakozásának tárgyát!“ Ezért állandóan hangoztassuk, hogy a hitből fakadó ima már válasz Isten szüntelenül hozzánk intézett szavára, ihletője Krisztus Lelke, Akivel együtt imádkozunk, és ha Isten állandó jelenlétének tudatában élünk, készségünket állandóan kifejezzük, akkor lassan egész életünk imádsággá válik. Ebben a tekintetben sokat jelent a házaspár, a család rendszeres részvétele a szentmiseáldozaton. A lelkigyakorlaton naponta gyakoroljuk az ebbe való aktív bekapcsolódást, a liturgia eszmei tartalmának kiaknázását, a világegyház nagy gondjaiért való imádságot, s a kovász-szerepre vállalkozó kis közösség-adta összes lehetőségeket. P. d’ Heilly hívja fel a hitvesek figyelmét a felajánlás bensőséges átélésére: „Uram, mindazt, amit elvársz tőlem hitvesem igazi igényein, szükségein keresztül, és amit elvársz mindkettőnktől mások szolgálatában, íme, segítségeddel meg akarjuk tenni.“ Ez a szentmise felajánlásában hétről-hétre megújított IGEN Isten felé, Aki elfogadja ezt a felajánlást és kegyelme eszközévé teszi, amint elfogadja a pap kezéből a kenyeret és bort, hogy Krisztus testévé tegye.

Szépen kiaknázható a lelkigyakorlaton a közösen végzett keresztút is, különösen ha alapgondolataként az vonul végig, hogy Krisztust követve sorsában is osztozunk az Egyházban továbbélő Úr tagjaiként. Egy-egy állomás általános, de életszerű alkalmazását, annak alaphangját mi ütjük meg, s a további egyéni alkalmazást egy-egy résztvevőre bízzuk. (Pl. a IV. stációnál Mária bátorító, megtartó szeretetére utalunk és felhangzik a kérdés: Vajon mi hősiességre neveljük-e gyermekeinket? A XI. stációnál utalunk a „mozdulatlanság kínjaira“, s az ennek ellenére „mindenkit magához vonzásra“ — és nagy gyermekeikkel problémázó szülők megkérdik: vajon valóban tehetetlenek vagyunk gyermekeinkkel szemben, ha „csak“ imádkozunk értük? s.i.t.)

Végül még egy fontos mozzanatra szeretnénk rámutatni, amit talán nem önálló témaként, de a megfelelő alkalmakkor rámutatva,‘ismételten alá kell

61