Szolgálat 18. (1973)

Tanulmányok - Béky Gellert: A „zen“ és a keresztény imádság

A zen lényege a „szatori“, azaz az élmény, a látás. Viszont hiába kérdezzük, mi ennek az élménynek a tartalma, nem kapunk rá választ. Csak az tudja, aki megtapasztalta. Közvetve meg lehet ugyan győződni róla, hogy van-e valakinek szatorija, vagy nincs; viszont kb. ez minden, amit a szatoriról biztosan állíthatunk.

A zent lehet teljesen materialisztikus, természetes módon is értelmezni. De ugyanakkor van tiszta spirituális, sőt keresztény értelmezése is. Akárcsak Arisztotelész esetében: fel lehet rá építeni egy hibátlan materialista világnézetet éppúgy, mint egy szellemi világképet. Jelenleg a misszionáriusok és a teológusok sem értenek még teljesen egyet a zen értelmezésében.

Magának a zennek a részéről mindmáig nincs számottevő kísérlet a kereszténységgel való komoly dialógusra, a kettő összhangba hozására. A zen (ha igazán az] az ilyen különbségen is felülállónak érzi magát. Japánban főleg a jezsuiták fáradoznak a zen keresztény interpretációján (H. Dumoulin, H. La- salle, Johnston). A trappista Thomas Merton (Amerika) szintén vallja a zen keresztény értelmezésének lehetőségét. A nem egyházi szerzők (német, angol, stb.) nem sokat törődnek a zen „világnézetével“. Sokak számára a zen csak divat; másoknak valláspótlék, vagy csalogató miszticizmus. Az alábbiakban megkísérlem röviden vázolni a zen gyakorlatát és főleg a keresztény imaéletre való alkalmazását.

Az ún. zen-kurzusokon (jobbára „laikusoknak“, világiaknak, komoly érdeklődőknek) szigorú napirend van. Hajnalban kelnek, 3 órakor. Az esti lefekvésig (9 óra felé) kilencszer van 40 perces „zazen“, ülve szemlélődés. Közben 20-20 perces szünetet lehet tartani. Naponta fel kell keresni a vezető boncot, aki röviden, velősen megmondja a „lelkigyakorlatozónak“ benyomásait, és megadja a szükséges útbaigazítást. Az étkezés egyszerű, húst nem szolgálnak fel. Egy-egy ilyen kurzus 5-7 napig tart. Nagyon fontos a testtartás: magunk előtt keresztbefont lábbal kel! ülni (ez a legnehezebb; nem a nyugaton is ismeretes törökülés!), szálegyenesen. Lassan himbálódzó mozdulatokkal ringatjuk bele magunkat ebbe a helyzetbe. A szemet nem kell becsukni: egy pontra nézve koncentráljuk figyelmünket.

A kínaiak „pi-kuan"-nak nevezik ezt a szemlélődést (= falnézés). A zazen alatt ui. a fal felé fordulva szemlélődnek. Mindenek előtt a lélegzést kell összhangba hozni a testtartással és egész valónkkal. És nem szabad semmire se gondolni. A napi élet ezernyi-ezer képe, emléke, érzelme, benyomása, stb. csak zavarja az én közvetlen megtalálását és a valóság élményszerű felfedezését. Legföljebb az ún. „kóan"-t rágja, forgatja magában öntudatlanul az ember. A kóan sokszor egy banális szó, egy semmitmondó mondat, paradox kifejezés, aminek csak az a hivatása, hogy segítse a koncentrációt és esetleg kiváltsa a szatorit.

Aki nem tud mindjárt tökéletes zazenben ülni, annak megengedik, hogy csak egyik lábát húzza maga alá zazen módra. Annak, aki nem szokta meg ezt az ülésmódot, bizony keserves órái lehetnek a zazen alatt. Ám még ennél

42