Szolgálat 18. (1973)
Tanulmányok - M.I.: Világ felé fordulás és világkerülés
Még egy gondolat. A világhoz való fordulásunk apostoli jellegű. Adni akarunk valamit a világnak, amije nincs neki, olyan valamit, ami nem kikísérletezhető, bölcselettel ki nem következtethető, amit mi is kaptunk az önmagát Jézus Krisztusban kinyilatkoztató Istenünktől: az Isten Lelkét bensőnkbe, szívünkbe. Egy egészen más világ tört be tehát tudatunkba: a Lélek, aki mindent megítél és akit az érzéki (pusztán evilági) ember meg nem ítélhet (1Kor 2,10-16). Ezért a világhoz fordulásunk alapfeltétele a belső megújulás, vagyis a Krisztus felé való nyitottság, hogy ugyanaz a lelkűiét legyen bennünk, mint amely Jézus Krisztusban volt (Fii 2,5). Ezzel a lelkülettel már nyugodtan fordulhatunk a világ felé és megkezdődhet a dialógus, mert ez a lelkűiét már „üzenetet“ közvetít a világ felé, tud adni valami többet a világnak. Ez a lelkűiét „szót ért a világgal", megérti annak segélykiáltását, igazi nyomorát, megérti a folytonosan változó és kavargó világ dolgainak és ügyeinek „jelentését" és ki tudja olvasni a világból az üzenetet, az „idők jeleiben" megtalálja Isten akaratát. A szellemek megkülönböztetése A világhoz fordulásunk, világszeretetünk a mindennapi élet ezer szituációjában valósul meg. Ezekben a szituációkban kell felismernünk: „mi az Isten akarata, mi a helyes, mi kedves neki és mi a tökéletes". Erre nem lehet magatartási szabályokat adni. A döntés a mindenkori szituációban működő „szellemek" megkülönböztetésétől függ. Minden szituáció Isten hívása, de a sátán is beleszól. Azért minden szituáció egyúttal kísértés is, amelyben nemcsak a gonosz csábít, hanem Isten is próbára tesz minket. Akinek jó füle van, az meg tudja különböztetni a hívást a kísértéstől. Akinek „jó kapcsolata" van Istennel, az ki tudja szűrni Isten hangját. Aki naponkint megújul és naponkint Krisztust ölti magára, az megtalálja a helyes magatartást. Ez a lelkűiét tesz igazán „úrrá“ ezen a világon. Aki felette áll a világnak, az elég erőssé válik arra, amit a Zsinat annyiszor megkövetel: megragadni a dolgokat, megtisztítani (vagyis megrostálni, megkülönböztetni) és tökéletessé tenni Krisztusban. Akkor nem sodor el a világ, mint pl. annyi munkáspapot Franciaországban, néhány liturgikust Hollandiában, dialógussal kérkedőt szerte a világban, tudóst a tudománya, a világhoz alkalmazkodót a „sátán pompája" . . . Minden szituációban az a kétarcú világ tekint reánk, anr\elyröl a bevezetésben VI. Pál pápa szólt. Egyszer azt az arcát mutatja felénk, amelyért Krisztus meghalt, máskor azt, amelyet Krisztus elítélt és legyőzött, s amelynek fejeA belső megújulás 22
